A gazdasági növekedés lehetősége

A liberális közgazdaságtan csaknem száz éve hibásan kezeli a növekedés feltételeit. Arra az álláspontra helyezkedik, hogy a gazdaság egyensúlyát kell megteremteni a lehetséges növekedés eléréséhez. Ez az elméleti megközelítés csak azért nem bukott meg, mert az élet időnként keresztülhúzta a számításokat.
A XX. század utolsó kétharmadára az volt jellemző, hogy mind a pénz, mind a munkaerő piacán bizonyos mértékű túlkeresletet biztosítottak még a konzervatív és liberális demokráciák is. E század példa nélküli gazdasági növekedésének kettős közgazdasági alapja volt.
1. Elterjedt az állam által, fedezet nélkül kibocsátható pénz. Az állam képessé vált arra, hogy pénzt teremtsen, ezzel növelje a keresletet, azaz rontsa a pénzt. A liberális közgazdászokkal ellentétben a társadalmi és gazdasági igényekhez szabottá vált az infláció.
2. Az állam vállalta a munkaerő iránti kereslet élénkítését. A gyors technikai fejlődés és mindenekelőtt a minőségi munkaerő iránti kereslet előtérbe kerülése azzal járt, hogy a munkaerő gyengébb harmada számára a pénzügyi egyensúly mellett a piaci automatizmus nem biztosított elhelyezkedést.
3. Az állam a jövedelmek újraelosztásának feladatát is felvállalta. A fejlett világ államai a nemzeti jövedelem 30–45 százalékát magukhoz vonják, és ennek jelentős hányadát újraosztják. A liberális közgazdászok véleménye szerint minél kisebb az állami elvonás, annál jobb a gazdaságnak. Ezzel szemben minél többet visszaoszt az állam, annál hatékonyabb.
1. Minden lakossági közvélemény-kutatás szerint a csaknem azonos fejlettségű országok közül azok a vonzóbbak, ahol nagyobb az állami elvonás.
2. Az egy lakosra jutó működő tőke beáramlása éppen a nagy állami elvonással járó országokban a legnagyobb, vagyis a működő tőke sem az olyan államokba áramlik, ahol nem nagy a szociális biztonság. Ez pedig csak ott lehet nagy, ahol az állam jövedelemnivelláló szerepe erős.
A fentiek alapján a jelenlegi kormány gazdaságpolitikájával a legfontosabb dologban egyetértek: felhagyott azzal a liberális gazdaságpolitikával, ami még a nálunk gazdaságilag fejlettebb és sokkal erősebb polgári tradíciókkal rendelkező Nyugaton is némi túlzás.

Mitől függ a gazdasági liberalizmus optimális mértéke?

1. A gazdaság relatív fejlettségétől. A különböző fejlettség esetén az azonos gazdasági liberalizáció az erőset erősíti, a gyengét gyengíti. A rendszerváltás után folytatott gazdaságpolitika egyik hibája az volt, hogy a nálunk sokkal fejlettebb államokéval azonos liberalizációt vezetett be. Mi ma lényegesen előbbre lennénk, ha e tekintetben is óvatosabbak lettünk volna.
2. A gazdasági egyensúly állapotától. Minél nagyobb az infláció és a munkanélküliség, annál óvatosabban kell a gazdaságot liberalizálni. Mi nagyon magas infláció, ebből fakadóan nagyon magas nominálkamat, ugyancsak nagyon magas munkanélküliség mellett folytattuk a gazdaság gyors liberalizálását.

Megfordított szereposztás
a jelenlegi gazdaságpolitikában

Már a választási harcban egyértelművé vált, hogy a gazdaságpolitikában fordított szerepet vállaltak a pártok. A magát liberálisnak valló, de aztán egyértelműen konzervatívvá vált Fidesz a gyorsabb gazdasági növekedést, a nagyobb állami beavatkozást tűzte a zászlajára. Vele szemben a baloldali MSZP a kisebb növekedés, a nagyobb gazdasági egyensúly, vagyis az SZDSZ gazdaságpolitikáját vállalta magára. Az ellenzék – annak baloldali része is – azóta is a kormányzat túlságosan nagy állami szerepvállalását, költekezését támadja. Ez a világon mindenütt fordítva szokott lenni. Az ellenzék sokáig a Fidesz által megígért hétszázalékos gazdasági növekedést támadta. Ebben csak azt látta, hogy ez az előirányzat nem reális, de azt nem, hogy jobb többet tervezni, mint kevesebbet. Természetesen ennek a túllövésnek vannak normális határai. A hét százalék nem volt annyira sok, hogy erre kellett volna a gazdaságpolitikai vitát koncentrálni. A reálisat kissé meghaladó előirányzat azért is jobb a pesszimistánál – de még a reálisnál is –, mert a nagyobb feladat mozgósít. Ráadásul a magyar mentalitás eleve szereti a nagy feladatokat. Mi csak a nagyért tudunk lelkesedni, a hétköznapiért nem.

Mennyire reális a viszonylag gyors
gazdasági növekedés?

Hosszú távon minden ország gazdasági fejlettsége arra a szintre jut, amelyre kulturális fejlettsége determinálja. Mi sokkal inkább tartozunk a nyugati kultúrához, mint amennyire a gazdasági fejlettségünkből következtetni lehet. Azaz a feladatokhoz való hozzáállásunk, képzettségünk, szorgalmunk sokkal közelebb áll a nyugat-európai színvonalhoz, mint a gazdaságunk és a jövedelmünk. Ezer évvel ezelőtt gazdasági tekintetben nem voltunk annyira elmaradva a tőlünk nyugatra élőktől, mint jelenleg.
A politika legalább ne fékezze a nép lendületét. Ma az ország lakosságának óriási többsége úgy akar élni, ahogyan Nyugaton élnek, és ezért hajlandó sokat dolgozni.

Miben rejlenek
a legnagyobb tartalékok?

1. A magyar munkaerő képzettsége, szorgalma sokkal jobb, mint a bére. Márpedig a jelen, és még inkább a jövő társadalma már nem tőkehiánnyal, hanem a munkaerő minőségének elégtelenségével fog küzdeni. A tőke már ma is oda megy, ahol jobb a munkaerő minősége. Ebben még az sem akadályozza, hogy ez sokszorta többe kerül. Tekintettel arra, hogy a magyar oktatás minősége jobb az EU-országokénál, a nagyobb jövedelem érdekében önként vállalt munkaidő hosszabb, és az intenzitás is nagyobb, a nyugati tőke akkor is fog jönni, ha nem csábítjuk adókedvezményekkel.
2. A munkaerő kapacitásának kihasználtsága botrányosan alacsony. Ezt az általunk kitalált statisztikai méréssel igyekszünk eltakarni, és azzal büszkélkedünk, hogy nálunk kisebb a nyilvántartott munkanélküliség, mint az EU-országokban. E félrevezető statisztika helyett jobb volna, ha a gazdaságpolitikusok azt néznék, milyen mértékű a munkaképes lakosság munkaidő-kihasználása.
Ma már tart a kétségbeesett választási harc, de éppen ezekkel a kérdésekkel nem, vagy alig foglalkoznak, azt hiszik, hogy a politika az egymásra mutogatásból áll. A népet hagyni kellene dolgozni. A mi soha nem tapasztalt anyagi lemaradásunk idején nem a minél szélesebb demokrácia, hanem a minél nagyobb lakossági jövedelem az elsődleges cél. A politika ne azt ígérje, hogy osztogatni fog. Ezt ugyanis soha nem tudta betartani, mert nem volt miből, hanem azt: mindenkit segít abban, hogy tudjon magán segíteni.

A szerző közgazdász

Szerkesztett változat. A szerző lapunk számára írt teljes cikke a http://gk.mno.hu címen olvasható.