A kettészelt városba lassan visszatér az élet

Azon a januári éjszakán mintha visszafordult volna az idő a Kongói Demokratikus Köztársaság és Ruanda határán. Szegényes motyójukat magukhoz szorítva menekülő emberek százezrei igyekeztek a határ túlsó oldalára. 1994-ben hasonló kép fogadta az arra járókat. Igaz, akkor éppen fordítva: a tuszik bosszújától tartó hutuk tömegei tartottak Ruandából Kongó belsejébe.

Nyolc esztendővel ezelőtt a tuszikat éppen Goma környékén szállásolták el, azon a vidéken, mely most, a televíziós felvételek tanúsága szerint leginkább űrbéli tájra hasonlít. Néhány nap leforgása alatt a Nyiragongo vulkánból kitört lávafolyam gyakorlatilag mindent felperzselt, ami az útjába került. Az izzó láva kettészelte a kelet-kongói Goma városát, a házakat letarolta, még a katedrális is a tűzfolyó martaléka lett. A legalább két kilométer széles lávafolyam magassága gyakorta elérte a két métert is. Napokon belül az egész várost megszilárdult fekete láva borította. A pusztítás azonban ezzel még nem ért véget, a környéket ugyanis több ízben heves földrengések rázták meg, így még azok az épületek is megsemmisültek, amelyeket a láva nem pusztított el. Gyakorlatilag egyik napról a másikra négyszázezren váltak földönfutóvá, közülük százezren nyugatabbra, a Kongói Demokratikus Köztársaság belsejében kerestek menedéket, ám a többség Ruandába tartott. A határ mentén hevenyészve felállított menekülttáborokban háromszázezer éhező és elcsigázott embernek kellett helyet szorítani. Volt, aki már napok óta nem evett egy falatot sem, és volt olyan is, aki menekülés közben a még meleg lávatömbön sütötte meg a magával hozott ételt. A nemzetközi szervezetek rögtön riadót fújtak, ám a felajánlott segélyek csak lassan kezdtek csordogálni: élelemért és friss ivóvízért órákig álltak sorba az emberek, azonban így sem jutott mindenkinek.
A tűzhányó kitörése egyébként csak a helyieket érte váratlanul. Egy kongói vulkanológus, Dieudonne Wafula már két éve felhívta a figyelmet arra, hogy a tűzhányó belsejében a krátertó megtelt lávával. (Noha Gomában vulkanológiai központ működik, a polgárháború miatt a rendszeres ellenőrzés nem jöhetett szóba.) A szakember már két héttel, sőt a kitörés előtt két nappal is megpróbálta felhívni a figyelmet a közelgő katasztrófára, ám senki nem vett róla tudomást. A Nyiragongo – akárcsak a szomszédos Nyamuragira – máskülönben egyike Afrika kevés aktív tűzhányóinak. A vidék, és főként Goma városa korábban igen kedvelt volt. A gyarmati időkben látogatók ezreit vonzotta a Kivu-tó megkapó szépsége, nem beszélve a vulkáni lejtőkön tanyázó ritka hegyi gorillákról. Még az ország akkori ura, Mobutu is a környéken emeltetett palotát magának. Később úgy tűnt, leáldozóban a gomaiak szerencsecsillaga: a rossz gazdálkodás miatt nehéz napok köszöntöttek a kelet-kongói város lakóira. 1977-ben a Nyiragongo kitörésekor kétezer ember vesztette életét. A tűzfolyó akkor óránként hatvan kilométeres sebességgel zúdult le, esélyt sem hagyva a menekülésre. (Ez volt egyébként az eladdig ismert leggyorsabb lávafolyás.) 1994-ben több százezer hutu talált itt ideiglenesen menedéket, a környék pedig később fegyveres öszszetűzések színhelye lett. Goma végül a lázadók székhelyévé vált, és a mai napig a Kongói Tömörülés a Demokráciáért (RCD) nevű lázadómozgalom ellenőrzi a térséget.
Az évek óta tartó polgárháború ellenére a segélyszervezetek gyakorlatilag zavartalanul végezhették munkájukat, sőt a lázadók vaskézzel őrködtek a közbiztonság felett. A kísértetvárossá vált Gomából ugyanis napokon belül fosztogatásokról érkezett hír. A határozott figyelmeztetések ellenére a menekültek többsége hamar felkerekedett, és visszatért a városba. Volt, aki megmaradt ingóságát akarta csak megmenteni; volt, aki a fosztogatóktól akarta megóvni, ami még megmaradt – és voltak, akik éppen fosztogatni akartak. A tolvajok még az ENSZ gomai irodájába is betörtek, számítógépeket és egyéb fontos felszereléseket ragadva magukhoz. Az RCD katonái máskülönben keményen felléptek a fosztogatókkal szemben, és a beszámolók szerint tizenhárom embert agyonlőttek tolvajlás miatt. A menekültek nagy része a város közelében akar maradni. Többségük koldusbotra jutott, és nemzetközi segélyek híján valójában esélyük sincs az újjáépítésre.
Mindent elölről kell kezdeni, nyilatkozta egy helybéli, és valóban: nemcsak a repülőtér, az utak, az iskolák várnak felújításra Gomában, de több százezer embernek lakást és munkahelyet is kell teremteni. A környékbeliek azonban egyelőre a segélyszervezetektől kapott sátrakban tengődnek és élelemre, valamint gyógyszerekre várnak.
Akadt egyébként olyan is, aki „profitált” a vulkánkitörésből: a Financial Times című brit lap beszámolója szerint egy gomai férfi azzal keresett pénzt, hogy felvételeket készített a láva terjedéséről. Egy asszony pedig Volcanónak nevezte el a kisbabáját, aki a ruandai menekülttáborok egyikében látta meg a napvilágot.