Sopron komoly harcot indított kulturális régióközponti szerepének kiteljesítéséért, tulajdonképpen a rendszerváltás első percétől. A Nyugat-magyarországi Egyetem – amelynek négy kara található a határszéli városban –, a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetének székhelye, színvonalas középiskolák, egy sor rangos kulturális intézmény, valamint jó néhány neves művész otthona a város, amelynek egyik leghőbb vágya teljesült önálló színházának létrejöttével. A soproni Petőfi Színház első direktora, Mikó István hosszú töprengés után megvált a társulattól. Azaz nem egészen, mert tovább játssza ebben az évadban vállalt szerepeit.
– Úgy megy el, hogy marad? – kérdezik az örök tamáskodók.
– Sopron évszázadok óta kereskedőváros, polgárváros, s az igényes polgárság időről időre, újra és újra megteremtette azt a kulturális közeget, amelyben jól érzi magát – mondja Tengerdi Antal alpolgármester. – A város első színházépülete több mint háromszáz éves, a mostanit is 161 éve építették. Abban, az évszázadokkal korábbiban – az ország első kőszínházában – német nyelven szóltak az előadások. Szimfonikus zenekarunk 173 éves, az ország legrégebben alakult, folyamatosan működő szimfonikus zenekara.
A rendszerváltáskor alakult önkormányzat úgy döntött, hogy felújítja, helyreállítja a színház épületét. A felújítási munkákkal párhuzamosan föllángolt a vita – még színházi egyesület is alakult –, hogy önálló társulatú, vagy befogadó színházat akar-e Sopron. Elsöprő fölénnyel győzött az önálló társulatot pártolók tábora, és örömmel fogadták Mikó István elképzelését, aki a budapesti Arizona Színház társulatát ajánlotta. Az első időben úgy is szóltak a plakátok: az Arizona Színház a soproni Petőfi Színházban. Később az Arizonát elhagyták, s megkezdődött a soproni teátrum sikerszériája.
A város polgárságának igényeit mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy már az első évadban tizenhét bérletsorozatot adtak el – az előzetes felmérések mutatta tizenkettővel szemben. Sikk lett a soproni színházba járni. Akik korábban Győrbe, Budapestre vagy Kaposvárra utaztak egy-egy előadásért, azok most odahaza ünnepeltek. A kultúrváros kisugárzása nem állt meg a városkapuknál. A színház meghonosodott, a város kulturális életében központi szerepet vállalt azzal is, hogy folyamatosan szervezte a tavaszi fesztivált, a soproni ünnepi hetek rendezvényeit. A soproniak pedig anyagilag is támogatták a színházukat.
A Petőfi Színház előadásainak látogatottsága kilencvenöt százalékos. Mikó István minden megnyilatkozásában elismeréssel adózott a közönségnek, és sohasem felejtette el megemlíteni, hogy az eredményekben mekkora szerepe van a város önkormányzatának. A legutóbbi esztendőben például a Pro Kultúra Sopron Kht. – amelybe a soproni színház is tartozik – működésére az önkormányzat 111 millió forintot fordított, amelyet a kulturális kormányzat még 150 millióval egészített ki. Eligazgathat-e ekkora céget egy színész, aki mégiscsak inkább művész, semmint gazdasági szakember? A kérdés nem mostanában merült fel először.
A huszonkét vidéki, önkormányzati tulajdonú színáz közül egyedül a soproni Petőfi Színház működik közhasznú társaságként. Az 1997-ben megalakított Pro Kultúra Sopron Színházi és Kulturális Közhasznú Társaság időközben egyre nagyobbá nőtt, feladatai sokasodtak. Már nemcsak a tavaszi fesztivál, az ünnepi hetek rendezvényeinek szervezője, hanem hozzá tartozik az Európában egyedülálló fertőrákosi Barlangszínház, a híres soproni Festőterem mint kiállítóterem. A város szívében hatalmas építkezés folyik; a Magyar Művelődés Háza helyén épül a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia-központ.
– Mi nem reménykedhetünk abban, hogy egy Audihoz hasonló tőkeerejű cég idetelepül, hiszen Sopron nem iparváros – magyarázza Tengerdi Antal alpolgármester. – A soproni szolgáltatásokra pedig igenis kimutatható az igény, akár az egészségügyet, akár a gasztronómiát, akár a kulturális szolgáltatásokat nézzük. A fertőrákosi Barlangszínház nyári játékaira minden jegyet elkapkodnak, többek között az osztrákok. Ha az uniós csatlakozásunkkal valóban megnyílnak a határok, sok mindenben visszaáll Sopron régióközponti szerepe.
– Hajlok az értelmes kompromisszumra, ezért nem elleneztem a Pro Kultúra Kht. megalapítását – emlékezik Mikó István. – Sohasem rejtettem azonban véka alá véleményemet: nekem a színház, a társulat, a közönség áll legközelebb a szívemhez. Bennük hiszek, értük élek.
A színházzal – sokak szerint – nincs is semmi baj. A felnőtt-, az ifjúsági és a gyermekbérletek száma meghaladja a nyolcezret, évente 180 előadásnak tapsolhat a publikum, ez évadonként 55–60 ezer nézőt jelent. Az évtizeddel ezelőtt kezdődött sikerszéria látszólag töretlen; jó hangulatú színház a jó hangulatú városban. Látszólag…
A színházszerető közönség szerint azonban megtört a lendület, a társulat – élén az igazgatóval – megfáradt. Mikó István nemcsak soproni színigazgató, hanem az ország egyik legnépszerűbb komikusa, egyik legtöbbet foglakoztatott színésze. Értelemszerűen kevesebb energiája jut Sopronra. A színház nem ápol harmonikus kapcsolatot a szakmával, előadásainak rangja csökken, fénye halványul, nem kap meghívást a nagy színházi seregszemlékre. A társulat egy része is úgy érzi, változtatásra van szükség.
– Hogy megfáradtam-e? – tűnődik Mikó. – Tíz év nem csekély idő, de az biztos, hogy nem a színházcsinálásba fáradtam bele! Játszom másutt is, ez igaz. Az első perctől így van. Ma sem játszom azonban többet, mint az elmúlt tíz évben bármikor. Soha senki nem szólt, hogy, Pista, vegyél vissza, üldögélj többet Sopronban. Egyetértek azzal, hogy az igazgató személye meghatározó. Egyébként az utóbbi egy évben már nem is én voltam az igazgatója a Pro Kultúra Kht.-nak, hanem Nyerges Ferenc, a korábbi menedzser-igazgató. Művészeti vezető lettem, s azt mondtam, adok egy évet ennek az új felállásnak. Aztán úgy láttam, nem jött be.
A direktor, a színházalapító, a színházcsináló lenyelte a békát, hogy immár nem ő a legelső ember.
– Azt nem mondták a szemembe, hogy velem van bajuk, de észrevettem az apró jelzéseket. A kulturális fórumok sorában már nem a színház szerepelt az első helyen, hanem a készülő konferencia-központ, aztán az ünnepi hetek. Őszintén megmondom, a konferencia-központot nem ambicionáltam, hiszen az már nemcsak kulturális intézmény, hanem üzleti vállalkozás is, amihez színházi emberként nem hiszem, hogy sok közöm lenne.
– Talán még szerencsés is, hogy a nagy léptékű építkezés munkálatainak figyelemmel kísérése, a beruházás felügyelete nem önre hárult.
– Igen, de amikor már művészeti kérdésekbe is beleszóltak, akkor komolyan el kellett gondolkodnom. Bírálni kezdték a műsorpolitikámat, holott a közönség továbbra is tódult a színházba. A soproni színház szakmai rangját emlegették. Semmi bajom a kritikusokkal, az Országos Színházi Fesztiválra meghívót osztogatókkal, de engem a közönség sokkal jobban érdekel. Én a közönségnek akartam megfelelni, a soproni polgárnak. Benne nem is csalódtam.
– A városban mégis megfogalmazódott a változtatás igénye.
– Az a kérdés, hogy ki fogalmazta meg? Egyes vezetők a kht.-n belülről vagy a város részéről? Attól az a város véleménye? Tisztában vagyok vele, hogy az önkormányzati testület szavazza meg a költségvetést, nyilvánvalóan döntő szava van a polgármesternek, az alpolgármesternek, de hát nem ők, hanem mi éreztük minden este a közönség kitüntető szeretetét.
– A korábbi nagy nevek eltűntek a társulatból.
– Vannak helyettük mások! Borbás Gabi, Huszárik Kata, Bács Ferenc, Kőszegi Ákos, Benkő Péter, Nemcsák Károly, Ivancsics Ilona, Hacser Józsa, Incze József, Győri Péter, Keresztes Ildikó, Nagy Gábor, Dobák Lajos, Rátonyi Hajni, Molnár Zsuzsanna. Soroljam még? Elnézést kérek azoktól, akiket indulatomban kihagytam! Azt gondolom, végig lehet nézni az összes vidéki színház társulatának névsorát: Sopronnak nincs szégyenkeznivalója. Természetesen mentek is, jöttek is, ez így egészséges.
Nyerges Ferenc, a korábbi menedzser-igazgató, a Pro Kultúra Sopron Kht. ügyvezető igazgatója jó két évtizede dolgozik együtt Mikó Istvánnal. Még az Arizonában vagy annál is régebben kezdtek. Tömören fogalmaz:
– Mikó egyike a legnagyobb sztároknak. Rengeteget vállalt, rengeteget dolgozott, dolgozik itt is, máshol is. Érthető, hogy elfáradt. Személyes kapcsolatunkat megsínylette már az is, amikor én lettem a kht. ügyvezető igazgatója, ő pedig a művészeti vezető.
– Botrány van Sopronban, Mikót lemondatták – terjedt futótűzként a színházi pletyka.
– Nem mondattak le, magam döntöttem, hogy lemondok – szögezi le Mikó István.
Miért éppen most, miért éppen a tizedik, jubileumi évad kellős közepén született ez a döntés?
Az önkormányzat meghosszabbított keze, a felügyelőbizottság arra kérte a művészeti vezetőt, számoljon be a színház tevékenységéről, és fejtse ki elképzeléseit a jövőről. Az ülést megelőzően Mikó István átnyújtotta felmondólevelét munkáltatójának, Nyerges Ferencnek, a Pro Kultúra Sopron Kht. ügyvezető igazgatójának.
2002. január 1-jétől Valló Péter a soproni Petőfi Színház művészeti vezetője. Nem ismeretlen Sopronban, a kezdetektől rendezett évente egy-két darabot.
– Valló Péterre nemcsak azért esett a választásunk, mert kéznél volt – indokolja az új művészeti vezető megbízásának érveit az alpolgármester –, hanem azért, mert évtizedek óta az egyik legelismertebb magyar színházi szakember, akinek a rendezéseire fölkapják a fejüket az emberek. Nem is átmeneti megoldást kerestünk. Megbízatása két évadra szól, közben kiírjuk a pályázatot az igazgatói posztra. Nyilván Valló Péter is pályázhat, természetesen jókora előnnyel, mégsem zárjuk el a lehetőséget más tehetségek előtt.
Az új művészeti vezető alaposan végiggondolta vállalását.
– Minden újításnál alapelvem a fontolva haladás, ami persze mégiscsak változtatást jelent, hisz haladni kell, mert az sem járja, hogy a színház örökösen a közönség ízlésének megfelelve kullogjon. Másként átgondolt műsorszerkezettel, másfajta darabválasztással máris sokat változtathatunk. Véleményem szerint meg kell növelnünk az előadások számát is. 1972-ben Veszprémben kezdtem rendezői pályámat, ahol akkor Latinovits Zoltán csinált színházat. Kizárólag magyar darabokat játszottunk, 16–18-szor bemutatva ugyanazt a produkciót, és a veszprémi közönség nem fogyott el a széksorokból. Érdemes újragondolnunk a soproni Petőfi Színház és a város kapcsolatát is. Túlontúl szerényen húzódik meg a Petőfi téren a színház! Harsányabb propagandára, látványosabb reklámra célzok. Mindannyiunk számára hasznos volna elkezdenünk egy olyan vendégjárást Sopronban, amelynek keretében a mai magyar színházművészet legjobb előadásai lennének láthatók a városban. Nagyon sokat várok a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia-központtól, hiszen annak épületében kap majd helyet a kamaraszínház, amely lehetőséget kínál a kortárs drámairodalom bemutatására.
Az új művészeti vezető még hosszan sorolná terveit, ám a kollégákat, a közönséget a legközelebbi jövő s azon belül is a Mikó Istvánra váró szerepek izgatják leginkább. A színházban érezhető a feszültséggel teli várakozás.
– Tisztában vagyok azzal, hogy ez a feszültség tavaszig, az új szerződések aláírásáig nehezen oldódik, hiszen tíz éve rendezek Sopronban, ennyi idő alatt kitapinthatták, kik azok, akik iránt mélyebb a rokonszenvem. Mikó István iránti nagy-nagy szeretettel jegyzem meg, hogy méltányolom a döntését, amelyben egyébként nekem semmilyen szerepem nem volt. Ezt ő is jól tudja. Kitűnő kollégák voltunk az elmúlt évtizedben, és nagyon bízom benne, hogy azok is maradunk. Hívom, várom és kérem, hogy játsszon Sopronban. Nincs közöttünk semmilyen feszültség, sajnálom, hogy a dolog számára így alakult. Nem véletlenül népszerű a közönség és a társulat körében egyaránt, hiszen az elmúlt tíz évben mindenkivel igyekezett jót tenni.
– Nem égetem föl magam mögött a hidat, nem fogom megtagadni Sopront. Biztos, hogy csak a jóra, a szépre fogok emlékezni! – ereget füstfelhőket elmaradhatatlan pipájából a volt direktor. – Ebben az évadban is a városba köt még jó néhány szerep, s Valló Péterrel is szívesen dolgozom. El kell oszlassam azonban a tévhitet, mely szerint azért mondtam fel Sopronban és azért most, mert máshol jobb szerződést kínáltak. Nem! Aki engem valóban ismer, az ilyet nem tételez föl rólam. Amit vállalok, amit csinálok, azt szívvel-lélekkel teszem. Nem lettem a Vidám Színpad igazgatója sem, nem is akartam az lenni. A státusom pillanatnyilag színművész. Nyugdíjat is kapok, hiszen nekem is jár ugyanaz, mint minden kollégámnak, akik 25 év munka után alapnyugdíj folyósítása mellett folytatják a pályát. Persze hogy vannak terveim, persze hogy színházcsinálással is foglalkozni akarok. Hogy miként, az ma még bizonytalan. Miután köztudomásúvá vált a szakmában, hogy felmondtam Sopronban, megkerestek egy javaslattal, ami azonban nem hagyományos fővárosi vagy vidéki színházat jelent, hanem lehetőséget arra, hogy olyasmit csináljak, amit szeretnék. Hiba volna és korai lenne Soprontól búcsúznom! Az persze igaz, hogy mostantól nem a soproni színház szerepel első helyen az elképzeléseim között.
***
Sztárek Andrea, a Szolnoki Szigligeti Színház művésze hat évig játszott Sopronban:
– Nagyon kellemes emlékem Sopron. Mi is büszkék voltunk arra, hogy ott játszunk, a város is büszke volt a színházára. Szerették a színházat, örültek neki, hogy újjászületett a soproni színjátszás. Azt csak a legtájékozatlanabbak feltételezhetik, hogy mert Mikó István elsősorban komikus színész, könnyedén elbolondoztunk együtt. Nem! Nagyon keményen és nagyon komolyan dolgoztunk. Shakespeare-től kezdve Arthur Millerig mindent játszottunk, nyilván kommerszet is. Mikó nemcsak jó színész, hanem jó igazgató is, igyekezett mindannyiunkat helyzetbe hozni, a fiataloknak is lehetőséget teremteni.
– A művészek különösen érzékeny emberek. Mi a véleménye a történtek után: Mikó István, cipelve azt a súlyt, ami a lemondásával jár, képes lesz-e ugyanolyan művészi erőt sugározni? Képes lehet-e ugyanolyan emelt fővel együtt dolgozni azokkal a kollégáival, akik korábban igazgatójukként tisztelték?
– Miért ne volna képes? A színészet mindenekelőtt szakma. A próbák alatt s különösen este héttől tízig félretesszük az érzelmeinket, mert a munkánkat végezzük. Játszottam azon az estén Mikó Istvánnal, amelyik napon meghalt az édesapja. Eszébe nem jutott, hogy szabadnapot kérjen.
origo.hu
Hiába titkolták, kiderült Gyurcsány Ferenc döntésének oka
