Provinciális sorsra kárhoztatott nagyvárosnak nevezte – találóan – Szentpétervárt annak híres szülötte, a XX. század Oroszországának talán legjobb ismerője, a nemrég elhunyt Dmitrij Lihacsov professzor. Néhány éve, amikor a cári család földi maradványainak végső nyugalomra helyezésekor a világ tekintete – jelentős részben éppen az ő jóvoltából – egy pillanatra Oroszország északi fővárosára szegeződött, mindenki meglepődve tapasztalhatta, milyen igaza van a neves professzornak, miként pusztul a Romanovok egykori ékszerdoboza Moszkva árnyékában. A Rastrelli, Rossi, Sztaszov tervezte épületekről hullott a vakolat, az egykor varázsos színek kopott szürkébe mentek át, az utakon hatalmas kátyúk éktelenkedtek, megbomlott a két-három évszázada mérnökien megtervezett harmónia. Aztán az emberiség gyorsan napirendre tért efölött is, elkápráztatta Moszkvának az új Oroszország szimbólumaként felmutatott, valóban szédületes fejlődése.
KÖZBEN AZONBAN NAGYOT FORDULT A VILÁG. A szomorúságában is kedves tespedést légkalapácsok zaja veri fel Szentpéterváron. Lassan életre kelnek, egykori fényükben ragyognak a néhány éve még lerobbantan csúfoskodó építészeti remekek. Sétálóutcák nyílnak, új szobrok jelennek meg, és épül a várost elkerülő, három évtizede várt körgyűrű is. Nagy Péter városa közelgő 300. születésnapjára visszanyerheti egykori méltóságát, monumentalitását, az évtizedeket késő infrastrukturális beruházások pedig a gyakorlatban is megteremthetik annak a lehetőségét, hogy ismét ablak legyen Európára. Mindez sokak szerint alapvetően azzal magyarázható, hogy Nagy Péter városa egyben Oroszország új elnökének, Putyinnak a szülővárosa is. Nagy igazság, bár a dolgok Oroszországban sem ilyen egyszerűek. Ezért aztán a főváros, a kormány és a parlament Szentpétervárra költözéséről egyre-másra megjelenő írásokat is kellő óvatossággal kell kezelni. Észak Velencéjének fővárosi funkciói erősödnek ugyan, szembeötlő a változások dinamizmusa is, a valóság azonban ma még az, hogy a fővárosban zajlik az élet, míg Szentpétervár az eszme, a szellem. Sok sikeres, népszerű művész itt alkot, de művét, áruját 650 kilométerrel keletebbre, Moszkvában adja el.
– Mi még nem szentpétervári, hanem leningrádi térben élünk – figyelmeztet még egy fontos dologra Alekszej Grjakalov filozófus. – Pétervár ugyanis a megállapodottság, míg Leningrád az átmenet, a változás, a felfordulás. A folyamatok intenzívebbé válása azonban érződik, és Pétervár egyre inkább önmaga lesz. Mindez reményt ad arra, hogy a „mocsárban született, immár négyszer megkeresztelkedett, az ellenség előtt azonban soha meg nem hajolt Pityer” egyszer végleg maga mögött hagyhatja a „vidéki sorsra kárhoztatott nagyváros” szomorú időszakát – teszi hozzá.
Tény, hogy a politika ismét Szentpétervárra irányította a figyelmet, s ezzel felerősítette nemcsak a két város között amúgy is meglévő versenyt, hanem a kölcsönös fóbiákat, kisebbségi érzéseket is. Féltékenyen villanó tekintetek figyelik manapság Moszkvából, hogy az északi fővárosban egymásnak adják a kilincset a neves külföldi politikusok. Eldöntöttnek tűnik például az is, hogy a texasi vendégség viszonzásaként Putyin májusban a fehér éjszakákkal kápráztatja el szülővárosában amerikai kollégáját. Ha lehet, még ferdébb szemmel nézik a főváros országos hatósugarú hivatalaiban, kulcsfontosságú cégeknél megjelenő „pityerieket”. Ahogy mondják, Pétervár Moszkvába költözött.
Az emberek leginkább a személyes ismerőseikben bíznak meg. Így vannak ezzel a politikusok is, s nemcsak Oroszországban. Az pedig kimondottan előnyös, ha ezek az ismerősök nem síkhülyék, lojális buták, hanem – maradjunk Oroszországnál – „pityeriek”, akik, hogy úgy mondjam, közismerten ülve étkeznek, tudják, melyik kezükbe fogják a kést, a villát, és nem köpnek a padlóra! – magyarázza alkalmi ismerősöm, Szergej, büszkén körülhordozva tekintetét a szentpétervári söröző vendégseregén.
Az „utca emberének” keresetlen szavai nem alaptalanok. Szentpétervár legendásan Oroszország kulturális fővárosának számít. Az utcákat belengi az irodalmi hősök szelleme. Erre, a Vasziljev-sziget felé rohant a Bronzlovas Jevgenyije. Az Izsák-székesegyház közelében sétálva jut eszembe, hogy itt, az Admiralityejszkij 12. alatt lévő Lobanov–Rosztov-palota előtt is elhaladt. Anyegin pedig a Nyevszkij sugárút 15. számú házánál állt meg, és tért be a Talon nevű étterembe. Ma is áll még a „pikk dáma háza”, amelyet Golicina hercegnő Malaja Morszkaján álló házáról mintázott Puskin. Innen nem messze lakott egy időben Gogol. Odébb, a Lityejnijen áradozott a csodálatos Pétervárról a költő, Nyekraszov, és Dosztojevszkij is beleszőtte regényeibe a város utcaköveit, házait. Például a Grazsdanszkaja utca 19. számút, amely „Raszkolnyikov háza”. S miközben magával ragad a város hangulata, a távolban feltűnik kék falaival a Szmolnij székesegyház. Szinte lebeg, bujkál. Eltűnik, majd előbukkan, hogy csalfán rákacsintson az emberre. S még azt mondják, hogy Pétervár a hideg szépség! A Szmolnij-intézet sárga épülete hamar viszszaránt a mába. Kit érdekel most Lenin szobája a hatalmas íróasztallal és a paraván mögött a nyomorúságos vasággyal! E hosszú folyosókat koptatta főpolgármester-helyettesként Oroszország mai elnöke. A 112-es volt az irodája. A falon most is ott lóg Nagy Péter portréja.
– Ő nem igazán szláv, jóval inkább német típus! Hideg, pragmatikus – mondja kísérőm, aki hat éven át mellette dolgozott.
Az országot ma irányító csapat is e falak közül került a nagypolitikába. Szentpétervár már akkor a reformok egyik bölcsőjének számított. Putyin „pityeri” különítményének tagjai – Szergej Ivanov, Alekszej Kudrin, Andrej Illarionov, Szergej Mironov, German Gref, Anatolij Csubajsz, Dmitrij Kozak vagy Igor Szecsin – az elnökhöz hasonlóan erejük teljében lévő, 40 és 50 év között lévő férfiak. E generáció eszmélése a Brezsnyev-korszak egyik legkegyetlenebb területi első titkárának, Grigorij Romanovnak a leningrádi regnálása idején ment végbe. A kenőpénz itt jóval ritkább volt, mint másutt. A felsorolt politikusok nem tartoztak Romanov köréhez, karrierjük első lépéseit azonban ebben az időben tették meg. Közben megtanulták, milyen fontos a jól megválasztott hanghordozás, mennyit ér a hallgatás tudománya, a kivárás, a konfliktusok kerülése.
Ezt az iskolát járták ki Putyin emberei az egyetem első évétől kezdve. A hatalomba Anatolij Szobcsak keze alatt kerültek. A hatvanas évek generációjához tartozó karizmatikus, reformer polgármester a pragmatikus, nem csillogó, egyénieskedő, de jó szakembernek számító, a párttal szakított hetvenesekből toborozta csapatát. S mivel Szobcsak nem szerette maga mellett a feltűnő egyéniségeket, a csapat továbbra is igyekezett a legkevésbé észrevehető maradni. A szentpétervári hivatalnokokat visszafogottságuk, észrevehető kulturáltságuk, ugyanakkor a finom, „szőnyeg alatti” játékok ismerete tette egyszerre elfogadottá a legkülönbözőbb társadalmi csoportok számára, így aztán hamar felszippantotta őket az országos politika. A Moszkva felé való orientálódáshoz jelentősen hozzájárult, hogy Szobcsakékat az 1996-os önkormányzati választáson kiszorította a jelenlegi kormányzónak az elemzők szerint antropológiailag más, alacsonyabb képzettségű káderekre építő csapata.
– Putyin már személyében hordozza az új stílust – mondja Dmitrij Sagin képzőművész-író, a kommunista rendszerrel való szembenállásáról és eredeti művészi törekvéseiről híres leningrádi underground képzőművészeti csoport, a Mityki egyik alapítója, akivel egy társaságban a csoport törzshelyén, a Borej kávézóban beszélgetünk. – Vegyük csak azt, hogy olyan elődeivel, mint az ukrán vidékről jött Brezsnyevvel vagy a szibériai Jelcinnel szemben nemcsak oroszul beszél normálisan, de tökéletesen bír egy idegen nyelvet is, a németet.
Mások, mint az egyetemen tanító Irina, sötétebb szemüvegen át látják Oroszország új elnökét és csapatát. Ő nem ért egyet azzal az európai látásmódból kiinduló, elragadtatott megállapítással, hogy Putyin a posztszovjet realitás gyakorlatilag egyetlen elfogadható alternatívája.
– Csak egyetlen dologra hadd hívjam fel a figyelmet – mondja Irina. – Az elnök egyik életrajza azzal a mondattal kezdődik, hogy Putyin harmadéves egyetemistaként kezdett együttműködni a KGB-vel. Felfogja? Akkor, amikor minden normális ember olcsó portóit ivott, gitárt hallgatott, és szamizdatot olvasott, őt már beszervezték! Putyin és a pétervári stílus is csak piár! Az egész ott bukik meg, hogy Szentpétervár mindig a hatalom ellenzéke volt, és szenvedett is emiatt eleget. Ezért még drágán kell egyszer fizetni! – érvel Irina az egykori diák hevességével.
A TÖBBSÉG ITT, A BOREJBAN és Oroszországban is másképpen gondolja mindezt. A Putyin-csapat gyökereinek, szocializálódásának megismerésén, ebből adódóan a hatalmi módszerek lehetséges prognosztizálásán túl sokan felteszik a kérdést, hogy az új irányvonalban mennyire érvényesül majd az északi fővároshoz kötött európai stílus, avagy mennyire lesz képes az meggyökeresedni az ázsiai, bizánci szellemiségű Moszkvában. S egyáltalán: melyek e két történelemfilozófiai megközelítés, hatalomfelfogás jegyei, leírhatók-e a két főváros szembenállásán keresztül?
„Moszkva felett ott áll a Kreml, felette pedig már csak az Isten!” A Kreml, amelynek vörös falai a Moszkva folyó mentén magasodnak, a középkortól az orosz hatalom fellegvára. Amint Jurij Afanaszjev moszkvai történész állítja, a Kreml nemcsak a főváros, hanem a hatalom megtestesítője is. Figyelemre méltó már a felemelkedése is, ami nem annak köszönhető – mint azt a történelemkönyvekben vissza-visszatérően emlegetik –, hogy kedvező volt a földrajzi fekvése, a kereskedelmi utak kereszteződésében, a hordáktól távol feküdt. E tények sem elhanyagolhatók, de Afanaszjev szerint ilyen adottságú város több is, gazdagabb is akadt Oroszhonban. Fontosabb volt ennél – állapították meg olyan ismert történészek, mint Vaszilij Kljucsevszkij vagy Mihail Pokrovszkij –, hogy a moszkvai hercegi ág, nem lévén rangidős, nem pályázhatott a nagyhercegi szerepre. Az orosz földek egyesítése, pontosabban meghódítása tehát Moszkva számára a túlélés egyetlen járható útja volt. Ezért hát keleti módon ármánykodott, e kort hamisan dicsőítő filmekkel ellentétben összejátszott a hordával, a vetélytársakat, az orosz föld más nagyjait, Pszkovot, Tvert, Novgorodot vagy Kazanyt pedig könyörtelenül elpusztította. Ez az uralkodni vágyás, harciasság és kegyetlenség határozta meg aztán – véli Afanaszjev – a moszkvai, az orosz hatalom természetét.
EZZEL A HATALOMFELFOGÁSSAL SZEMBEN a Nyugat felé néző Szentpétervár lett a „kőbe dermedt eretnekség”, amelyet bűnös, kicsapongó városként divat volt szembeállítani az „arany, a szent, a hagymakupolás Moszkvával, Oroszhon igazi lelkével”, az ó-, vagyis az igaz hitű rezzenetlenség, a mozdulatlanság kikezdhetetlennek tűnő szimbólumával. Ez a filozófiai ellentét nyert újabb aktualitást azzal, hogy ismét nyitottá vált a kérdés Oroszország útját illetően. Vajon a nyugatos szentpétervári, avagy az izolacionista moszkvai úton halad tovább Vlagyimir Putyin vezetésével?
– „Pityer” a szegény, kissé elnyűtt, megviselt, de fiatal férfi, míg Moszkva a gazdag idős hölgy – írja le a két város közötti különbség lényegét Vlagyimir Reksan, az orosz rock kezdeteinek ismert alakja, azóta több regény szerzője. – Nézzük csak meg a két város szerkezetét! Pétervár a Sándor-oszloppal vagy kifutó sugárútjaival csupa fallikus szimbólum, míg a középkori Moszkva centrikus, körkörös felépítése vaginális – támasztja alá tételét Reksan.
Vannak, akik szerint Moszkva a harcos bizánci erő, míg „Pityer” a gyenge, védtelen, finom intellektuel, a nő. A vita sokszínűségét jelzi, hogy mások viszont úgy vélik – köztük Borisz Eichenbaum ismert kultúrtörténész –, hogy éppen Moszkva az érzékiség, a festőiség, a lélek, míg Szentpétervár a hidegség, a fikció, a kontúr, a séma.
– Ne feledjük azonban – veti fel Reksan –, hogy míg Moszkva uralma idején évszázadokig tatár iga alatt nyögött az ország, addig Szentpétervár fennhatósága alatt Párizsig jutott. Hol hát az erő? – kérdezi mosolyogva. – Az éltes cárnő most ifjú férjet kapott, meghódították. Pétervár a fővárosba költözött, de kissé félek, hogy a bizánci Moszkva felőrli – teszi hozzá.
Reksan megközelítése talán meghökkentő első pillantásra, ám nagyon is illik a Pétervár–Moszkva kultúrfilozófiai diskurzusba. Különösen emlékeztet Jurij Lotmannak és Borisz Uszpenszkijnek az orosz kultúra strukturális kettősségéről szóló, sokat idézett okfejtéséhez. Ebben a két neves filosz éppen Moszkva és Szentpétervár példájával szintén topográfiai jellegzetességeken keresztül bizonyítja az antagonisztikus ellentétet, illetve veti fel ennek kapcsán Oroszország egyidejű európai és ázsiai meghatározottságát. Véleményük szerint a sokat emlegetett „orosz eszme” így kentaurfelépítésű, Janus-arcú, és amint Bergyajev megállapítja, a két elem egymásnak feszülésében, kölcsönhatásában hoz létre új minőséget. A két város régi-új, saját-idegen, centrum-periféria, színes-szürke, kelet–nyugat, ész-szív, férfi-nő ellentétpárjaival oly sokszor megrajzolt szembenállása is ezt a tételt támasztja alá. E jegyek egyike – mint most Pétervár hatása – mindig határozottabban érvényesül. De amint Alekszej Grjakalov pétervári filozófus e végtelen orosz vita és a Borejban folytatott beszélgetésünk konzekvenciáját levonta, a lényeg az, hogy mi van a két pólus, a 850 éves bizánci hölgy Moszkva és a maga 300 évével infantilis Szentpétervár közötti nagy térségben, tehát Oroszországban.
Trump béketárgyalást készít elő Zelenszkij és Putyin között
