A meghódított idős cárnő

2002. 01. 12. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Provinciális sorsra kárhoztatott nagyvárosnak nevezte – találóan – Szentpétervárt annak híres szülötte, a XX. század Oroszországának talán legjobb ismerője, a nemrég elhunyt Dmitrij Lihacsov professzor. Néhány éve, amikor a cári család földi maradványainak végső nyugalomra helyezésekor a világ tekintete – jelentős részben éppen az ő jóvoltából – egy pillanatra Oroszország északi fővárosára szegeződött, mindenki meglepődve tapasztalhatta, milyen igaza van a neves professzornak, miként pusztul a Romanovok egykori ékszerdoboza Moszkva árnyékában. A Rastrelli, Rossi, Sztaszov tervezte épületekről hullott a vakolat, az egykor varázsos színek kopott szürkébe mentek át, az utakon hatalmas kátyúk éktelenkedtek, megbomlott a két-három évszázada mérnökien megtervezett harmónia. Aztán az emberiség gyorsan napirendre tért efölött is, elkápráztatta Moszkvának az új Oroszország szimbólumaként felmutatott, valóban szédületes fejlődése.

KÖZBEN AZONBAN NAGYOT FORDULT A VILÁG. A szomorúságában is kedves tespedést légkalapácsok zaja veri fel Szentpéterváron. Lassan életre kelnek, egykori fényükben ragyognak a néhány éve még lerobbantan csúfoskodó építészeti remekek. Sétálóutcák nyílnak, új szobrok jelennek meg, és épül a várost elkerülő, három évtizede várt körgyűrű is. Nagy Péter városa közelgő 300. születésnapjára visszanyerheti egykori méltóságát, monumentalitását, az évtizedeket késő infrastrukturális beruházások pedig a gyakorlatban is megteremthetik annak a lehetőségét, hogy ismét ablak legyen Európára. Mindez sokak szerint alapvetően azzal magyarázható, hogy Nagy Péter városa egyben Oroszország új elnökének, Putyinnak a szülővárosa is. Nagy igazság, bár a dolgok Oroszországban sem ilyen egyszerűek. Ezért aztán a főváros, a kormány és a parlament Szentpétervárra költözéséről egyre-másra megjelenő írásokat is kellő óvatossággal kell kezelni. Észak Velencéjének fővárosi funkciói erősödnek ugyan, szembeötlő a változások dinamizmusa is, a valóság azonban ma még az, hogy a fővárosban zajlik az élet, míg Szentpétervár az eszme, a szellem. Sok sikeres, népszerű művész itt alkot, de művét, áruját 650 kilométerrel keletebbre, Moszkvában adja el.
– Mi még nem szentpétervári, hanem leningrádi térben élünk – figyelmeztet még egy fontos dologra Alekszej Grjakalov filozófus. – Pétervár ugyanis a megállapodottság, míg Leningrád az átmenet, a változás, a felfordulás. A folyamatok intenzívebbé válása azonban érződik, és Pétervár egyre inkább önmaga lesz. Mindez reményt ad arra, hogy a „mocsárban született, immár négyszer megkeresztelkedett, az ellenség előtt azonban soha meg nem hajolt Pityer” egyszer végleg maga mögött hagyhatja a „vidéki sorsra kárhoztatott nagyváros” szomorú időszakát – teszi hozzá.
Tény, hogy a politika ismét Szentpétervárra irányította a figyelmet, s ezzel felerősítette nemcsak a két város között amúgy is meglévő versenyt, hanem a kölcsönös fóbiákat, kisebbségi érzéseket is. Féltékenyen villanó tekintetek figyelik manapság Moszkvából, hogy az északi fővárosban egymásnak adják a kilincset a neves külföldi politikusok. Eldöntöttnek tűnik például az is, hogy a texasi vendégség viszonzásaként Putyin májusban a fehér éjszakákkal kápráztatja el szülővárosában amerikai kollégáját. Ha lehet, még ferdébb szemmel nézik a főváros országos hatósugarú hivatalaiban, kulcsfontosságú cégeknél megjelenő „pityerieket”. Ahogy mondják, Pétervár Moszkvába költözött.
Az emberek leginkább a személyes ismerőseikben bíznak meg. Így vannak ezzel a politikusok is, s nemcsak Oroszországban. Az pedig kimondottan előnyös, ha ezek az ismerősök nem síkhülyék, lojális buták, hanem – maradjunk Oroszországnál – „pityeriek”, akik, hogy úgy mondjam, közismerten ülve étkeznek, tudják, melyik kezükbe fogják a kést, a villát, és nem köpnek a padlóra! – magyarázza alkalmi ismerősöm, Szergej, büszkén körülhordozva tekintetét a szentpétervári söröző vendégseregén.
Az „utca emberének” keresetlen szavai nem alaptalanok. Szentpétervár legendásan Oroszország kulturális fővárosának számít. Az utcákat belengi az irodalmi hősök szelleme. Erre, a Vasziljev-sziget felé rohant a Bronzlovas Jevgenyije. Az Izsák-székesegyház közelében sétálva jut eszembe, hogy itt, az Admiralityejszkij 12. alatt lévő Lobanov–Rosztov-palota előtt is elhaladt. Anyegin pedig a Nyevszkij sugárút 15. számú házánál állt meg, és tért be a Talon nevű étterembe. Ma is áll még a „pikk dáma háza”, amelyet Golicina hercegnő Malaja Morszkaján álló házáról mintázott Puskin. Innen nem messze lakott egy időben Gogol. Odébb, a Lityejnijen áradozott a csodálatos Pétervárról a költő, Nyekraszov, és Dosztojevszkij is beleszőtte regényeibe a város utcaköveit, házait. Például a Grazsdanszkaja utca 19. számút, amely „Raszkolnyikov háza”. S miközben magával ragad a város hangulata, a távolban feltűnik kék falaival a Szmolnij székesegyház. Szinte lebeg, bujkál. Eltűnik, majd előbukkan, hogy csalfán rákacsintson az emberre. S még azt mondják, hogy Pétervár a hideg szépség! A Szmolnij-intézet sárga épülete hamar viszszaránt a mába. Kit érdekel most Lenin szobája a hatalmas íróasztallal és a paraván mögött a nyomorúságos vasággyal! E hosszú folyosókat koptatta főpolgármester-helyettesként Oroszország mai elnöke. A 112-es volt az irodája. A falon most is ott lóg Nagy Péter portréja.
– Ő nem igazán szláv, jóval inkább német típus! Hideg, pragmatikus – mondja kísérőm, aki hat éven át mellette dolgozott.
Az országot ma irányító csapat is e falak közül került a nagypolitikába. Szentpétervár már akkor a reformok egyik bölcsőjének számított. Putyin „pityeri” különítményének tagjai – Szergej Ivanov, Alekszej Kudrin, Andrej Illarionov, Szergej Mironov, German Gref, Anatolij Csubajsz, Dmitrij Kozak vagy Igor Szecsin – az elnökhöz hasonlóan erejük teljében lévő, 40 és 50 év között lévő férfiak. E generáció eszmélése a Brezsnyev-korszak egyik legkegyetlenebb területi első titkárának, Grigorij Romanovnak a leningrádi regnálása idején ment végbe. A kenőpénz itt jóval ritkább volt, mint másutt. A felsorolt politikusok nem tartoztak Romanov köréhez, karrierjük első lépéseit azonban ebben az időben tették meg. Közben megtanulták, milyen fontos a jól megválasztott hanghordozás, mennyit ér a hallgatás tudománya, a kivárás, a konfliktusok kerülése.
Ezt az iskolát járták ki Putyin emberei az egyetem első évétől kezdve. A hatalomba Anatolij Szobcsak keze alatt kerültek. A hatvanas évek generációjához tartozó karizmatikus, reformer polgármester a pragmatikus, nem csillogó, egyénieskedő, de jó szakembernek számító, a párttal szakított hetvenesekből toborozta csapatát. S mivel Szobcsak nem szerette maga mellett a feltűnő egyéniségeket, a csapat továbbra is igyekezett a legkevésbé észrevehető maradni. A szentpétervári hivatalnokokat visszafogottságuk, észrevehető kulturáltságuk, ugyanakkor a finom, „szőnyeg alatti” játékok ismerete tette egyszerre elfogadottá a legkülönbözőbb társadalmi csoportok számára, így aztán hamar felszippantotta őket az országos politika. A Moszkva felé való orientálódáshoz jelentősen hozzájárult, hogy Szobcsakékat az 1996-os önkormányzati választáson kiszorította a jelenlegi kormányzónak az elemzők szerint antropológiailag más, alacsonyabb képzettségű káderekre építő csapata.
– Putyin már személyében hordozza az új stílust – mondja Dmitrij Sagin képzőművész-író, a kommunista rendszerrel való szembenállásáról és eredeti művészi törekvéseiről híres leningrádi underground képzőművészeti csoport, a Mityki egyik alapítója, akivel egy társaságban a csoport törzshelyén, a Borej kávézóban beszélgetünk. – Vegyük csak azt, hogy olyan elődeivel, mint az ukrán vidékről jött Brezsnyevvel vagy a szibériai Jelcinnel szemben nemcsak oroszul beszél normálisan, de tökéletesen bír egy idegen nyelvet is, a németet.
Mások, mint az egyetemen tanító Irina, sötétebb szemüvegen át látják Oroszország új elnökét és csapatát. Ő nem ért egyet azzal az európai látásmódból kiinduló, elragadtatott megállapítással, hogy Putyin a posztszovjet realitás gyakorlatilag egyetlen elfogadható alternatívája.
– Csak egyetlen dologra hadd hívjam fel a figyelmet – mondja Irina. – Az elnök egyik életrajza azzal a mondattal kezdődik, hogy Putyin harmadéves egyetemistaként kezdett együttműködni a KGB-vel. Felfogja? Akkor, amikor minden normális ember olcsó portóit ivott, gitárt hallgatott, és szamizdatot olvasott, őt már beszervezték! Putyin és a pétervári stílus is csak piár! Az egész ott bukik meg, hogy Szentpétervár mindig a hatalom ellenzéke volt, és szenvedett is emiatt eleget. Ezért még drágán kell egyszer fizetni! – érvel Irina az egykori diák hevességével.

A TÖBBSÉG ITT, A BOREJBAN és Oroszországban is másképpen gondolja mindezt. A Putyin-csapat gyökereinek, szocializálódásának megismerésén, ebből adódóan a hatalmi módszerek lehetséges prognosztizálásán túl sokan felteszik a kérdést, hogy az új irányvonalban mennyire érvényesül majd az északi fővároshoz kötött európai stílus, avagy mennyire lesz képes az meggyökeresedni az ázsiai, bizánci szellemiségű Moszkvában. S egyáltalán: melyek e két történelemfilozófiai megközelítés, hatalomfelfogás jegyei, leírhatók-e a két főváros szembenállásán keresztül?
„Moszkva felett ott áll a Kreml, felette pedig már csak az Isten!” A Kreml, amelynek vörös falai a Moszkva folyó mentén magasodnak, a középkortól az orosz hatalom fellegvára. Amint Jurij Afanaszjev moszkvai történész állítja, a Kreml nemcsak a főváros, hanem a hatalom megtestesítője is. Figyelemre méltó már a felemelkedése is, ami nem annak köszönhető – mint azt a történelemkönyvekben vissza-visszatérően emlegetik –, hogy kedvező volt a földrajzi fekvése, a kereskedelmi utak kereszteződésében, a hordáktól távol feküdt. E tények sem elhanyagolhatók, de Afanaszjev szerint ilyen adottságú város több is, gazdagabb is akadt Oroszhonban. Fontosabb volt ennél – állapították meg olyan ismert történészek, mint Vaszilij Kljucsevszkij vagy Mihail Pokrovszkij –, hogy a moszkvai hercegi ág, nem lévén rangidős, nem pályázhatott a nagyhercegi szerepre. Az orosz földek egyesítése, pontosabban meghódítása tehát Moszkva számára a túlélés egyetlen járható útja volt. Ezért hát keleti módon ármánykodott, e kort hamisan dicsőítő filmekkel ellentétben összejátszott a hordával, a vetélytársakat, az orosz föld más nagyjait, Pszkovot, Tvert, Novgorodot vagy Kazanyt pedig könyörtelenül elpusztította. Ez az uralkodni vágyás, harciasság és kegyetlenség határozta meg aztán – véli Afanaszjev – a moszkvai, az orosz hatalom természetét.

EZZEL A HATALOMFELFOGÁSSAL SZEMBEN a Nyugat felé néző Szentpétervár lett a „kőbe dermedt eretnekség”, amelyet bűnös, kicsapongó városként divat volt szembeállítani az „arany, a szent, a hagymakupolás Moszkvával, Oroszhon igazi lelkével”, az ó-, vagyis az igaz hitű rezzenetlenség, a mozdulatlanság kikezdhetetlennek tűnő szimbólumával. Ez a filozófiai ellentét nyert újabb aktualitást azzal, hogy ismét nyitottá vált a kérdés Oroszország útját illetően. Vajon a nyugatos szentpétervári, avagy az izolacionista moszkvai úton halad tovább Vlagyimir Putyin vezetésével?
– „Pityer” a szegény, kissé elnyűtt, megviselt, de fiatal férfi, míg Moszkva a gazdag idős hölgy – írja le a két város közötti különbség lényegét Vlagyimir Reksan, az orosz rock kezdeteinek ismert alakja, azóta több regény szerzője. – Nézzük csak meg a két város szerkezetét! Pétervár a Sándor-oszloppal vagy kifutó sugárútjaival csupa fallikus szimbólum, míg a középkori Moszkva centrikus, körkörös felépítése vaginális – támasztja alá tételét Reksan.
Vannak, akik szerint Moszkva a harcos bizánci erő, míg „Pityer” a gyenge, védtelen, finom intellektuel, a nő. A vita sokszínűségét jelzi, hogy mások viszont úgy vélik – köztük Borisz Eichenbaum ismert kultúrtörténész –, hogy éppen Moszkva az érzékiség, a festőiség, a lélek, míg Szentpétervár a hidegség, a fikció, a kontúr, a séma.
– Ne feledjük azonban – veti fel Reksan –, hogy míg Moszkva uralma idején évszázadokig tatár iga alatt nyögött az ország, addig Szentpétervár fennhatósága alatt Párizsig jutott. Hol hát az erő? – kérdezi mosolyogva. – Az éltes cárnő most ifjú férjet kapott, meghódították. Pétervár a fővárosba költözött, de kissé félek, hogy a bizánci Moszkva felőrli – teszi hozzá.
Reksan megközelítése talán meghökkentő első pillantásra, ám nagyon is illik a Pétervár–Moszkva kultúrfilozófiai diskurzusba. Különösen emlékeztet Jurij Lotmannak és Borisz Uszpenszkijnek az orosz kultúra strukturális kettősségéről szóló, sokat idézett okfejtéséhez. Ebben a két neves filosz éppen Moszkva és Szentpétervár példájával szintén topográfiai jellegzetességeken keresztül bizonyítja az antagonisztikus ellentétet, illetve veti fel ennek kapcsán Oroszország egyidejű európai és ázsiai meghatározottságát. Véleményük szerint a sokat emlegetett „orosz eszme” így kentaurfelépítésű, Janus-arcú, és amint Bergyajev megállapítja, a két elem egymásnak feszülésében, kölcsönhatásában hoz létre új minőséget. A két város régi-új, saját-idegen, centrum-periféria, színes-szürke, kelet–nyugat, ész-szív, férfi-nő ellentétpárjaival oly sokszor megrajzolt szembenállása is ezt a tételt támasztja alá. E jegyek egyike – mint most Pétervár hatása – mindig határozottabban érvényesül. De amint Alekszej Grjakalov pétervári filozófus e végtelen orosz vita és a Borejban folytatott beszélgetésünk konzekvenciáját levonta, a lényeg az, hogy mi van a két pólus, a 850 éves bizánci hölgy Moszkva és a maga 300 évével infantilis Szentpétervár közötti nagy térségben, tehát Oroszországban.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.