A nem létező világok legjobbika

Kazahsztán lecsap az ember-hobbitokra – hirdette öles betűkkel a múlt szombaton a brit Daily Telegraph. Az újság különös szalagcíme alatt a történet nem arról szólt, hogy a kazah rendőrség esetleg a jetik egyik, eddig nem ismert alfaját venné üldözőbe, miután a szőrös emberállatok súlyos károkat okoztak a helyi tyúkfarmokon. Nem. A hír arról tudósít, hogy miként zaklatja az új köztársaság régi rendőrsége a „tolkieniszt”-eket, azaz azokat a fiatalokat, akik ráunva helyzetük kilátástalanságára és az őket körülvevő világ kegyetlenségére, úgy döntöttek: megteremtik a saját univerzumukat az Almati fölé magasodó hegyekben.
A mintegy ezer főt számláló tömörülés rendszeres túrákat szervez a környező bércekre, ahol is a tagok középkori ruhákban, fakardokkal játsszák újra kedvenc fantasytörténeteiket. „A városi életet oly kegyetlennek és sivárnak érzem, hogy szeretnék eltűnni belőle, és másik világot teremteni” – idézi a Telegraph az egyik kazahsztáni „tolkieniszt”-et.
Az új világegyetem törvényeire és történelmére vonatkozóan pedig részletes leírással szolgál J. R. Tolkien (1892–1973) regényfolyama, aki majd fél évszázada részletesen leírta azt a kozmoszt, amelynek kiötlésébe két évtizednyi munkát fektetett, s amelynek elképzelt valóságát haláláig tökéletesítgette.
Az elismert oxfordi nyelvészprofesszor (egy 1997-es nagy-britanniai felmérés alapján – amely során huszonötezer polgár válaszait összesítették – immár az évszázad regényírója is) munkája hiányosnak semmiképpen nem mondható: négy teljes nyelvet is megalkotott, amelyeken hősköltemények örökítik meg az elképzelt világ mítoszait.
Bár sokak szerint az évszázad regénye mégis inkább Márquez Száz év magánya (mások szerint meg más), kétségtelen, hogy ha a dél-amerikai mester alkotásait mágikus realizmusnak nevezzük, akkor Tolkiennél realista mágiáról is beszélhetünk. Legalábbis annyiban, hogy A gyűrűk urából táplálkozó szerepjátékok, valamint a PC-k fejlődésével és elterjedésével együtt járó játékszoftver-piaci konjunktúra hatására mára a józan életű középosztály otthonainak gyerekszobáiba is be- (vagy vissza- ?) költözött a mágia.
Tolkien híveivel ellentétben azonban mindez nem tölti el felhőtlen boldogsággal a kazah rendőrséget, amelynek állományában az utóbbi időben egyre több faluról érkezett jelentkező is helyet kapott, akik nem tudnak mit kezdeni a törpéknek, hobbitoknak és orkoknak (ezeknek a mesebeli, emberhez hasonlatos fajoknak gazdag tárháza a kelta és észak-európai mitológia, amelyből Tolkien világa is táplálkozik) öltözött tizenévesek különcködésével, így inkább letartóztatják őket, és a klasszikus szovjet észhez térítési módszert alkalmazva az elevenebbeket jól el is agyabugyálják. A tudósítás szerint az ottani rendőrség gyakorta „tiltott fegyverviselés” gyanújával veszi háromnapos őrizetbe a fiatalokat, miután gumiból és fából készült harci szekercéik átadására szólítja fel őket.
Hogy miképpen válhatott Tolkien varázslatos trilógiája és nem létező világa valóságos társadalmi utópiává még a földgolyó olyan pontjain is, ahol az utópiákból – úgy hinnénk – mindenkinek elege van, az egy másik, bár bizonyára izgalmas mese.
Ennél is érdekesebb viszont az a történet, hogy miként teremtettek Tolkien műveiből valóságos kultuszt (mely rajongást a szerző „az én szánalmas kultuszom” címkével illetett) nagy valószínűséggel pont azok, akik az ezt követő évtizedekben levezényelték a világot teljesen átalakító informatikai forradalmat. Akik a „virággyerekek” lázadásának mindent elfedő csatazajában csendben szövögették álmaikat egy szebb, virtuálisabb jövőről, és akiknek forradalma – a rock’n roll utópistáitól eltérően – valósággá is lett.
Akkoriban, a diáklázadások idején nem kevesen voltak olyanok, akiket magával ragadott a történelem során már számtalan formában megnyilatkozó radikalizmus, ám talán most először jelentek meg a színen azok is, akik a felszólítást, hogy építsünk új világot a régi romjain, szó szerint értették.
Főként nem élvonalbeli tudósokról van szó, hanem azokról a diákokról és egyetemi csodabogarakról, tanársegédekről, akiknek a lelkesedéséből megszületett az Apple számítógép vagy a ma már szoftveróriás Microsoft. Azokról, akik – miközben a társadalom többsége mit sem sejtett arról, hogy néhány év alatt minden megváltozik – a teremnyi számítógépeken nem (kizárólag) matematikai problémák megoldása után kutattak, hanem a világ első számítógépes játékával, a Tolkien univerzumára (ó, micsoda véletlen!) épülő Adventure nevű szöveges kalandprogrammal múlatták az időt, megalkotva a történelem első virtuális terét.
„Gondoljunk csak az internetre, amelynek alapító mérnökei között voltak azok, akik létrehozták az Adventure-t. (…) Gondolkozzunk csak el ezeken a mélységesen személyiségformáló technológiákon. És vegyük számba azt a lehetőséget, hogy azoknak az érzelmi struktúráknak, melyek ezek használata során ragadnak ránk, mégiscsak van valami közük azoknak az embereknek az álomvilágához, akik tervezték ezeket az eszközöket” – fogalmaz Julian Dibell, az amerikai Village Voice cikkírója egy hosszabb lére eresztett nyári írásában (A güzük ura – Lord of the Geeks, Village Voice, 2001. június 6–12.), amelyben – érezhető ellenszenvvel viseltetve a tolkienisztek iránt – megjegyzi: „[a hetvenes években] könnyen összetéveszthettük volna őket a virággyerekekkel vagy legalábbis a globális tudatosság átalakításán a kábítószer, az elektromos zene és a posztindusztriális kor egyéb vívmányainak segítségével fáradozó társutasokkal. Ám most, ahogy a világtörténelmi kontextus elhalványodott, és némileg szelídebb generáció töltötte fel a hobbitszerelmesek sorait, már mindenki láthatja, hogy egyszerű güzükékről van szó.”
Amikor 1977-ben George Lucas szintén korszakalkotónak mondott Csillagok háborúja filmje a mozikban landolt, a terep már elő volt készítve az új kultusz számára. A Star Wars saját mítoszával és tökéletesre alkotott, a miénkhez semmilyen szállal sem kötődő világával Tolkien nyomdokain haladva hódította meg a valóságtól menekülni vágyó közönséget. Amelynek kemény magja, Lucas eredeti szándékaitól eltérően, nem a tizenévesekből állt, hanem – Dibell szóhasználatával – a „güzükékből”. Akik minden héten sóvárogva várták a Star Trek következő részét, és akik később mámorosan fogadták Hawking sugárzó fekete lyukakról szóló elméletét is, amely aztán – a kitűnő tudós szándékaitól függetlenül – újabb lendületet adott az időutazás, a csillagközi űrutazás rejtelmeit boncolgató, leginkább második vonalbeli sci-fi irodalomnak is.
A menekülésben persze nem messze jutottak, mert a film mitológiája hamarosan valósággá vált, de legalábbis „reálpolitikává” lett. Hat évvel később Ronald Reagan a „gonosz birodalom” ellen szónokolt a floridai Orlandóban elmondott, ma már legendásnak számító beszédében (a rosszmájúak szerint az elnök a filmből kölcsönözte a frázist – ez persze még akkor sem biztos, ha tudjuk, hogy Hollywood világa nem állt messze Reagentől), és csakhamar megszületett a csillagháborús program is.

Tény mindenesetre, hogy Woodstock után és Timothy Leary LSD-guruval egy időben felbukkant Steve Jobs, Bill Gates és társai is, akiknek csendes forradalma csak mára érett be.
Ezt a technikai forradalmat persze nem lehet és nem is kell morálisan megítélni. Aligha nevezhetnénk jónak vagy rossznak. Tudatában kell lennünk, hogy a technológiai fejlődés során senki sem vonhatja ki magát büntetlenül annak áldásai, egyáltalán a hatásai alól, és ma már az internet éppolyan technológiai tény, mint egykor a könyvnyomtatás, amelynek jó és rossz oldalairól egyszerűen értelmetlen vitatkozni. Ám azt is tudatosítanunk kell, hogy az informatikai átalakulás mögött felsejlő utópisztikus ideológia elfogadása vagy elutasítása tudatos választás kérdése.
Ilyen értelemben nehéz lenne meghatározni, hogy Larry és Andy Wachowski 1999-es filmje, a Mátrix utópia-e vagy antiutópia. A film végletekig leegyszerűsített története szerint miután a gépek átveszik az uralmat a földön, hatalmas telepeket fejlesztenek ki, ahol az inkubátorokban tartott emberek agyát óriási számítógépre kötik, amely elhiteti a telepen növesztett emberpalántákkal, hogy egy valós világ valódi, hús-vér polgárai (a gépek így zavartalanul felhasználhatják az emberi test által termelt energiát). A mesterséges világ, a Mátrix ellen küzdő szabadságharcosok azok, akik valamilyen módon megszöktek ezekről a telepekről, felismerték e világ látszatvalóságát, és saját számítógépükkel afféle komputerkalózként visszatérnek a Mátrixba, hogy másokkal is felismertessék: semmi sem az, ami.
A történetben persze nem túl eredeti a csavar, de ettől még maradandó az alkotás. A film értékéből az sem von le semmit, hogy megint a güzükék járnak jól: rendben van, hogy az igazság odaát van, de azt sosem tudni, mi is van odaát. „Amit tudsz, nem tudod megmagyarázni, de érzed. Egész életedben érezted, hogy valami nem stimmel a világgal. Nem tudod, mi az, de ott van, mint szálka az agyban, és ez megőrjít” – nyilatkoztatja ki az egyik szereplő, és ez ma már nemcsak a misztikusok, hanem a güzükék X-akták-életérzése is. Mert ami odaát van, arról tényleg nem lehet beszélni. Amiről pedig nem lehet beszélni, abból manapság kultusz lesz, dollármilliókkal mérhető üzletmenettel. Star Wars, első epizód.
Az rendben van, hogy a Mátrix azt a gyökereiben anarchista hackerideológiát közvetíti, amely – a cinikusabbak szerint – azoknak a güzükéknek a sajátja, akik kimaradtak a nagy businessből, ezért alapvetően „anti”. De Bill Clinton elnökké választásával már azok is láthatták, akik addig nem hitték el, hogy az alternatív is lehet kommersz, úgyhogy ma már semmi meglepő sincsen abban, hogy a Mátrixból is sikerfilm lett.
Ilyenformán viszont Wachowskiék antiutópiája ma már nem feltétlenül az ellenkultúra része, és a film főhőseinek céljait nehéz elkülöníteni még a Microsoft Windows felhasználóinak tett ígéretektől is. Így nem vitatkozhatunk a filmbéli Cypherrel, aki ember létére a gépek oldalára állt, vagyis az érzékelhető, megfogható álvalóságot (azaz a miénket, amelyben eszünk, iszunk, gyereket nemzünk) elfogadva ezt vágta a világmegmentők arcába (akikből azért akadt bőven az elmúlt században):
„Tudom, hogy ez a steak nem létezik. Tudom, hogy amikor a számba teszem, a Mátrix azt mondja az agyamnak, hogy zaftos és finom. De kilenc év után, tudjátok, mire jöttem rá? A tudatlanság hatalom.”