A nürnbergi Wild emlékei a budai rabszolgapiacról

Hans Wild Nürnbergben született 1585-ben. Beutazta a Közel-Keletet, többek között Szíriát, Jement, Egyiptomot és emlékeiről könyvben számolt be. Jó megfigyelő lévén értékes adatokat közölt a felkeresett népek életéről, szokásairól. Tudni kell, hogy nem a maga kedvére utazgatott, hanem vitték, mint török főúri rabszolgát. E minőségében barangolta be az említett tájakat. Wild nyolc esztendőt élt rabszolgasorban.
Azt is tudni kell róla, hogy épp Magyarországról vitték el rabként a törökök. A rosszemlékű Básta seregében szolgált zsoldos katonaként. A Felvidéken, majd a Tiszántúlon portyáztak, míg aztán 1604 karácsonyán, Szentandrás falu helyőrségével együtt Bocskay hajdúi foglyul ejtették. Eddig rendjén is volna a dolog. Csakhogy ekkor törökök jelentek meg a faluban, akik az izmos fiatalembert harminc aranyért megvásárolták. Bocskay hajdúi eszerint nemcsak marhakereskedelemmel foglalkoztak. Így lett rabszolgává a zsoldos katona. Új gazdája aztán Egerben továbbadta negyven aranyért. Budán viszont, mármint a budai rabszolgapiacon egy janicsártiszt már ötven aranyat adott érte.
Wild leírja, mindez hogyan történt: „Jól szemügyre vették arcomat, fogazatomat, karomat. Egy török odalépett gazdámhoz, s az ő kíséretében egy janicsár csorbadzsihoz, vagyis századoshoz kísért, aki más törökökkel fekete színű, »kahvénak« mondott forró italt fogyasztott. Érdeklődött vételáram után, majd azt az ajánlatot tette, gazdám hagyjon nála ötnapi próbaidőre…”
Ezután az üzlet létrejött, és a német zsoldost török gúnyába bújtatták. Azért nem mondom róla, hogy „szegényt”, mert Wild is megérte a pénzét. Mint írja emlékezéseiben, zsoldosként ő sem kímélte a felvidéki lakosságot. Ott fosztogatott, ahol lehetett.
„Bokáig érő zöld kaftánt, kék török bugyogót, vörös sapkát és gallér nélküli inget kellett felöltenem. Munkám könnyű volt: gazdám ruháinak, lábbelijének gondozásából és az étkek felszolgálásából állt…” – írta az újdonsült rabszolga.
Borongós képet festett a rabszolgapiacról: „1605 júniusában tatárok érkeztek Budára, több mint kétezer keresztény rabbal, nőkkel és gyerekekkel. A rabokat Morvaországban, Alsó-Ausztriában és Karinthiában ejtették foglyul és a budai rabszolgapiacon bocsátották áruba. Az embernek a szíve szakadt meg attól a gyalázatosságtól, amire ezek a tatárok a fiatal nőkkel és a kisleányokkal szemben vetemedtek. A síró leánygyermekektől megkérdeztük, mi történt velük. Elmondták és gazdám megátkozta a tatárokat…” – ami azért is figyelmet érdemel, mert mint mindennek, a rabszolgatartásnak is lehettek „fokozatai”. Eszerint a török úr és immár töröknek öltözött – csöppet sem lírai lelkületű – német szolgája is felháborodott a tatárok barbárságán.
A volt zsoldos katonát gazdája hamarosan magával vitte délre, Belgrádba, majd tovább. Búcsúzóul vetett még egy pillantást Budára, és leírta a várost: „Budának hat városkapuja van. A tisztasággal a törökök nem törődnek. Magyarok és zsidók lakják, utóbbiak mindennel kereskednek. A városfalak nem túl szilárdak, néhány irányból könnyen szét lehetne lőni őket. De a Duna felől hozzáférhetetlen. Az előváros csupa rom. Itt magyarok tengődnek, akik bort árulnak. Az elhagyott vár valaha gyönyörű lehetett. Álmélkodtam azon, hogy a törökök nem építkeznek, hagyják beomolni a házakat, romjaik közé szemetet és ürüléket zúdítanak. Ugyan miért építkeznénk? – mondogatják –, hiszen egyszer csak itt teremnek a keresztények és szétlőnek mindent. Inkább pénzünk legyen, amit magunkkal vihetünk…”