Nemrégiben történt, hogy rövid külföldi utamon lengyel kollegáimmal találkoztam, és a találkozás hihetetlenül elkeserített. Régi barátaim, akikkel hitem szerint a rendszerváltozás óta hasonló értékrendet vallunk, úgy nyilatkoztak, mint a nyolc évvel ezelőtti Magyarország agymosott polgárai, akik igent mondtak a posztkommunisták visszatérésére, de döntésüket indokolni nem tudták. Azt is elmondták, hogy a lengyel lakosságnak több mint a fele EU-ellenes. Különösen ijesztő ez a tény annak fényében, hogy a nagy szomszéd – „hála” a terrorizmusnak, amely ellen a civilizált világ kénytelen összefogni – egyre szalonképesebb. Hazatérve felüdülés volt azt olvasni a Magyar Nemzetben, hogy hitelesnek tűnő felmérések adatai szerint a magyar lakosság kétharmada ma igent mondana EU-csatlakozásunkra, és ha ma lennének a választások, az emberek szignifikáns többsége a polgári koalícióra szavazna. A következtetés az, hogy míg a széthúzó lengyel jobbközép csődöt mondott, addig az egységes magyar jobbközép sikeresen kormányoz.
Talán a sikeres kormányzás elkerülhetetlen negatív következménye, hogy néhány egyébként tehetséges és tisztességes politikus, aki leginkább saját hibájából valahogy kikerült a politika folyamának fő sodrából, csalódott, és bizonyítani szeretné, hogy mennyivel jobban kormányozna, ha erre lehetőséget kapna, mint azok, akik ma vezetik az országot. Az egyéni hiúság és bizonyítási vágy nem mindig jó tanácsadó, mert gyakran a realitásérzék teljes elveszítését eredményezi. Szomorú példa erre az új „Centrum Párt”, amelynek önjelölt vezetői között olyan általam mindmáig nagyra tartott embereket találunk, mint a tehetséges Kupa Mihály, vagy a feddhetetlenül tisztességes, kiváló szakember, Pusztai Erzsébet. Minden tiszteletem és emberi szimpátiám ellenére úgy gondolom, hogy téves helyzetmegítélésük elsősorban a saját politikai jövőjük szempontjából tragikus, mert korábbi hitelességüket visszavonhatatlanul elveszítik. Elsősorban azért, mert egyéni ambícióiknak oly látványosan alárendelik korábbi tiszteletet parancsoló elveiket, és a délibábként kergetett választási siker érdekében teljesen hiteltelen vagy lejáratódott politikai erőkkel lépnek szövetségre. Nem véletlen, hogy ettől a bizarr formációtól távol tartják magukat olyan vitathatatlanul hiteles politikusok, mint Bod Péter Ákos vagy Jeszenszky Géza. Bár a „Centrum Párt” három hónappal a választások előtt már aligha jelenthet számottevő politikai erőt, akarva-akaratlanul mégis csak a volt kommunisták oly sokszor bevált szalámi taktikáját segítik, hiszen nem zárható ki, hogy a végelszámolásnál éppen az a néhány törtszázaléknyi szavazat hiányzik majd, amely a Centrum Párt „jóvoltából” kerül a papírkosárba, az elveszett szavazatok gyanánt. Ezért kiábrándító, hogy hajlandók veszélyeztetni Magyarország polgári jövőjét is.
A romániai és a lengyelországi példa egyértelműen bizonyítja, hogy a kommunista utódpárt nem papírtigris. Visszatérésükre (bár egyre csökkenő, de) még mindig komoly esély van Magyarországon is, ami a jóvátehetetlen belpolitikai, gazdasági és morális károkon túlmenően európai integrációnk szempontjából sem lenne szerencsés. Amint a lengyel példa bizonyítja, a hazai utódpárt igenlése szerintem – Csurka elméletével ellentétben – a jórészt követhetetlen, az egymást gyakran kioltó szocialista belső irányzatok európai csatlakozással való szembenállását jelenti. Az utódpártok visszatérése a még oly szolgalelkű verbális „hasoncsúszások” ellenére mindenütt egyértelmű keleti orientációt jelentett, még akkor is, ha ezt az ellenzékiek közül ma még nyíltan nem meri hangoztatni senki.
A Centrum Párt ezzel mind nem számol. Állításuk, miszerint ők lennének a jobb- és baloldal közötti „közép”, még a féligazság kategóriáját sem éri el. Ha ugyanis létezik a politikában valódi közép, azt a jelenlegi kormányerők foglalják el. Másfelől az MSZP-t szokás megjelölni balközép erőként, habár a szanyisodó, stílusában, hangvételében egyre inkább a szélsőbalra tolódó párt nem éppen az állítólagos européer magatartásformákat idézi az emberekben. Tőlük jobbra és balra igen meredek lejtőt találunk. Olyan baloldalt és olyan jobboldalt, amely aligha lenne szalonképes egy valamirevaló nyugat-európai parlamentben. Hol lenne hát az a közép, ahová Kupa Mihály és Pusztai Erzsébet állni szeretne a – volt Giczy- – párt maradványaival és néhány kriptokommunista szervezettel való bizarr ölelkezésben? Ez politikai nonszensz! Lehet, hogy a kiváló humoráról ismert Kupa Mihály valamiféle tréfának szánja az egészet? Nos, el kell ismerni: ennél azért szellemesebb viccet is hallottunk már tőle.
A Centrum Párt megjelenésén kívül más diszszonáns újsághírek is kedvét szegik annak, aki örül a polgári kormányzás sikereinek, és egyben képtelen féligazságokat a hazugságok alternatívájaként elfogadni. Ilyen az egyházak átvilágításának elmaradása. Kiábrándító a hajdani „békepapok” disszonáns hangja (a Magyar Unitárius Egyház kivételével) szinte valamennyi történelmi egyházunkban. De épp ily kiábrándító az ennek reakciójaként született, ám a keresztény eszmeiségtől oly idegen, szinte a verbális zsidózásig fajuló radikalizmus hangja. E szemléletmód hamissága és irrealitása egyaránt kétségbeejtő. Tipikus példája annak, amikor egy nyilvánvaló és cinikus hazugságot elfogultságtól, negatív emócióktól motiváltan megfogalmazott féligazsággal akarunk orvosolni. E féligazság semmivel sem jelent kisebb veszélyt, mint a hazugság, amely ellen kitaláltatott. Persze sokkal könnyebb másokra mutogatni, mint saját portánkon, egyházunkban rendet teremteni s a létező szocializmus maradványait felszámolni.
Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem azokat a halk szavú, tiszta, becsületes, a keresztény eszméket életükkel „reklámozó” lelkipásztorokat látjuk egyházaink evilági megnyilvánulásai alkalmával, akikkel a vidéki templomokban találkozhatunk? Vajon miért nem ők azok, akik megfogalmazzák a magyar egyházak hozzáállását csángó magyar hittestvéreink életbevágóan fontos problémáihoz? Akiknek ugyanis tisztje és elemi kötelessége lenne szót emelni a szentszéknél a csángók anyanyelvhasználatának érdekében, azok nem teszik. Az „amit nem látok, az nem létezik” elvét követve nem néznek szembe a ténnyel, hogy ebben a kérdésben nem vallási, hanem politikai érdekek és a csángó népcsoport elemi érdekei ütköznek. Ezért azután nem is vállalják azt, amit magyar emberként erkölcsi kötelességük lenne vállalni: szót emelni a csángókért Rómában. Ily módon akarva-akaratlan asszisztálnak egy népcsoport vértelen kiirtásának ördögi művéhez. Az ő féligazságuk úgy szól, hogy azt gondolják, mindezzel egyházukat és Istent szolgálják. Biztos, hogy súlyosan tévednek.
A szerző egyetemi docens
Valverde összeesett otthon a nappaliban, megijedtek a Real Madrid szurkolói + videó
