Amikor a sáskahadaktól elfeketült az égbolt

Gyakoriak voltak nálunk a középkorban, de még jóval később is a sáskajárások. A legnagyobb azonban, melyről több kortárs író – többek között Gyöngyösi Gergely, a pálos rend Budaszentlőrincen élő főnöke, egyúttal jótollú krónikása – beszámol, 1338-ban következett be.
Egész Közép-Európát, Lombardiától Lengyelországig ellepték a falánk rovarok. „Emlékezetes volt az ő jövetelökben az, hogy csapatokban úgy jöttenek, mint a hadak. S minek előtte a nagyobb seregek megérkeztek volna, kisebb csapat, mintegy kémlelő, előrejött, s a többi is megtelepedett és kimondhatatlan hirtelenséggel, mint legélesebb ollóval a réteknek és szántóföldeknek minden növéseit lecsípdesték. A szájokban lévő nyesőrészeken kívül szembetűnő volt bennök az ő négy szárnyok és hátokon csillámló páncéljok. Az első pusztításon kívül még három esztendeig tapasztaltatott az ő veszedelmes jelenlétök…” – jegyzi a krónikás.
Elképzelhető, micsoda átok volt a „bibliai vész”. A termés odaveszett. Nyomában éhínség és járványok sorozata gyötörte meg az égi és földi hatalmaknak kiszolgáltatott lelkeket.
1747–48-ban újabb pusztító sáskavész támadt, ezúttal „Tatárország” felől özönlötte el országunkat a rontó sereg. Méreteit elképzelni sem könnyű: a krónikás feljegyzése szerint „a földet, amelyet éjtszakán szállásnak választottak, ganéjjal telirakták. Amely felé az ő sokasága repült, a napot délkor is, mint a sűrű felyhő elfogta, minthogy hosszasága másfél mérföldnére, szélessége négy puskalövésnére, magassága pedig tizenöt ölnére kiterjesztetett” – írja a korabeli Természettudományi Közlöny.
1782-ben sem maradt el a sáskaveszedelem. A Magyar Hírmondó beszámolója szemléletesen festi le a pusztító áradatot s azt a reménytelen küzdelmet, amit ellene a kétségbeesett emberek folytattak. „A 3 mértföld hosszúságú és 1 mértföld szélességű darab földet egészen ellepték, s 3 óra alatt nemcsak a tengerit, hanem a házaknak szalmafedeleit is megemésztették. Sem lövöldözés, sem harangozás, sem zörgés nem használt semmit. Töméntelen sokaságokat alkalmasént meglehet abból ítélni, hogy 3 mértföld hosszúságú erdőn sem levelet, sem fát miattok nem látott az ember, hanem csak temérdek sáskahegyet. Hihetetlen dolognak tetszhetik, de valóban úgy vagyon, hogy egy ember testével érő vastagságú ágok letörtek alattok és hogy csaknem térdig csupa sáskákban kellett az embereknek járnia.”
Nem sokkal később, 1784-ben – ezúttal a Csallóköz felől – zúdul fel a rettenetes sáskahad. Hiába próbálják a cigányok leleményesen – szalmacsóvákkal – felégetni a szárnyas rémek százmillióit, mint panaszkodnak: „Akár mint égetik őket, egy híjok sincs…”
E „rontó férgekről” szemléletes leírás olvasható a Természettudományi Közlöny 1890-es számában: „Többnyire mind egyformák és mint a hernyó, négy vagy öt hüvelykni hosszak. Lábok vagyon hat, szárnyok négy, külső fogok pedig kettő. A kanok (sic!) hamuszínűek, a nyőstének pedig sárgák. Szárnyok mindazáltal mind a két rendbélieknek fekete punctumokkal megtarkáztatott. A fűnek mindenféle nemét megeszik: zabot, tenkelyt, árpát, rozst, külest, törökbúzát. A szőlőt mindazonáltal és a szőlővesszőket, talán hogy egy kevéssé savanyúak, nem bántják.” Szerencse a szerencsétlenségben…
Manapság is elő-előfordulnak nálunk, főként a sík vidékeken nyaranta kisebb-nagyobb sáskacsapatok. De sosem olyan méretűek, mint valaha. Így aztán kárt tenni nemigen tudnak. Az embernek inkább az a benyomása: némi nosztalgiaútra érkeztek hozzánk, régi, szörnyű garázdálkodásaik civilizált helyszíneire.