Amit nem lehet elégszer megnézni

Az év végi ünnepek előtt megnyitotta kapuit a Millenárison az Álmok álmodói, világraszóló magyarok című, jelentékeny alkotóinkat és művüket bemutató kiállítás. Régi, egyben fájó adósság törlesztődött ezzel. Talán nem túlzás, ha azt mondom, mindenkinek, aki itt él, van legalább töredékes tudása e közös szellemi kincsről. Bárkit kérdeznénk is meg – bizton kijelenthető –, tudna legalább egy olyan magyar alkotót említeni, akinek nevét az egyetemes kultúrtörténet őrzi, egy olyan alkotást, amely nyomot hagyott a gyorsan változó világban. Ideje volt hát, hogy egyszer végre a teljesség igényével gyűjtődjék össze mindez, és fájó, hogy erre ily hosszú időt kellett várni, ami talán a legtöbbet árul el az ország és a társadalom előző évtizedekbeli állapotáról.

A karácsony utáni első napon összeszedem családomat és a nálunk vendégeskedő két gyereket: elmegyünk megnézni a kiállítást. Elmúlt az ünnep csöndje, az utca teli emberrel. Szakad a hó, kimarad a villamos, s miután nagy nehezen megérkezik, alig tudunk felpréselődni rá. Tipikus budapesti hétköznap van, a Széna téren tömeg, főleg a Mammutba igyekeznek az emberek; az utolsó, szilveszter előtti bevásárlási roham vette épp kezdetét. Ám az üzletközpontot elhagyván sem ürül ki az utca, élénk forgalom van a behavazott Millenáris parkban is.
Sokan állnak a pénztárak előtt, a két tömött sor az előtéren átkígyózva a bejáratig tart. Lassú haladásunk közben felnézünk, az áttört mennyezeten egy makett függ, a Lechner Ödön tervezte szecessziós kecskeméti víztoronyé. Itt öltött testet ez az impozáns terv, amely csak papíron létezik, elkészültét előbb az 1911-es kecskeméti földrengés, majd az első világháború kitörése hiúsította meg.
*
Beszédes véletlen. Miközben jegyre várunk, és csendre intem a velem lévő, türelmetlen három gyermekembert, idős barátomat fedezem fel a kifelé jövők között. Ő is észrevesz, felém indul. Gyuri bácsi nyugdíjas vegyészmérnök a Chinoinból, akinek édesapja is ott volt kutatóvegyész, még az alapító által vezetett nagy hírű gyárban. Ma ő az, aki – aktív idejét letudván – a gyár történetét istápolja, összeszedi, rendezgeti a múlt fellelhető tárgyi és írásos emlékeit, őrzi, amit a zivataros évszázad meghagyott nekünk. Üdvözöljük egymást, a kölcsönös jókívánságok után megkérdezem tőle, hogy tetszik neki a kiállítás.
– Nagyon izgalmas – mondja. – Rég itt volt már az ideje, hogy legyen egy ilyen. De befoghatatlan. Nagyon sok. Ide többször vissza kell jönni.
*
Belépőjeggyel és a mellé kapott, újbóli látogatáskor ötvenszázalékos kedvezményre jogosító karórával gyarapodva belépünk. Őrzött kincsünkkel és megtartó fundamentumunkkal, a magyar nyelvvel kezdődik az egész. Fekete ponyvaboltozat alatt apró, világító táblákon láthatók nyelvünk leggyakoribb szavai, alattuk évszám mutatja, amikortól használatosak. Feheru varu reá mene hodu utu – betűzi éppen olvasni tanuló fiam a tihanyi bencés apátság alapító levelét. Nem érti. Magyarázom neki, így hangzott az a nyelv, amit ma beszélünk, sok száz évvel ezelőtt. S akár a fa, amely idővel terebélyesedik, úgy nyílik ki előttünk a nyelvből kiindulva a tárlat. Előbb a nyelvet őrző, újító, teremtő írókat látunk, odébb telefonfülkék állnak.
[

Felemelve a kagylót Babits Mihály, Pilinszky János, Nagy László eredeti hangja mondja verseit, Füst Milán a szenvedélyről értekezik. Kicsit továbbmenvén a mennyezetről függő burákat találunk, hasonlatosak a fodrásznál látható hajszárítókhoz, csak nagyobbak. Alájuk állva a különféle nyelvjárások hallhatók. A Kelet-Magyarországon beszélt zárt e-k, diftongus ó-k hallatán mintha hazakerülnék, az asszony hangja lehetne anyámé, nagyanyámé is. Fiamnak is ismerősen cseng. – Így beszélnek a mamáék? – kérdezi tőle az anyja. Mosolyogva rábólint.
n
Két éve újítottam fel a lakásomat. A parkettacsiszoló egy bizonyos Géza nevű mesterember volt. Figyelvén a munkát, beszédbe elegyedtünk. Miről beszélget két ismeretlen magyar ember? A futballról természetesen. Az éji homályban rejtőzködő régi dicsőségünkről, a valaha játszó zsenikről és a jelenkori falábúakról, a sportág leromlásáról, ami nálunk gyorsabb a múló időnél.
– De hát nem csak fociban voltunk mi nagyok – mondta a parkettás Géza, a rémisztő szagot árasztó lakkot kevergetvén. – Sok minden másban is, csak hát azt kevesen tudják. Ott van például a Kabay János.
Alaposan meglepődtem, hiszen ez a név sokkal kevésbé forog közszájon, mint illenék.
– Honnan hallott maga Kabayról? – kérdeztem.
– Ő volt a nagybátyám – hangzott a válasz.
Most, hogy a kiállításnak a magyar gyógyszeripar számára szentelt területét járom, eszembe jut e két év előtti párbeszéd. Abban reménykedem, hogy Géza is eljön ide, és meggyőződhet arról, méltó helyet kapott a nagybátyja, aki 1927-ben gyárat alapított a Büdszentmihály nevű, Szabolcs megyei faluban (a mai Tiszavasváriban). Szabadalmával lehetővé vált, hogy az addig szemétnek, jobb esetben is csak silány takarmánynak számító mákszalmából kinyerjék az alkaloidákat. Ennek köszönhetően a harmincas évek fordulóján Büdszentmihályon állították elő a világ morfinigényének harminc százalékát, s ez olyan eredmény volt, amelyről nem tudta elhinni a világ, hogy lehetséges. A Népszövetség bizottságot menesztett Magyarországra megvizsgálni, hogy az Alkaloidában nem kábítószert, ópiumot használnak-e alapanyagként. Itt van hát, a legnagyobbak – Szent-Györgyi Albert, Richter Gedeon, az első magyar gyógyszergyár alapítója, Issekutz Béla, a magyar farmakológia atyja, Zemplén Géza, a szerves kémiai tanszék alapító professzora – között néhai Kabay János, aki (a Várpalotai Vegyészeti Múzeum munkatársától hallottam egyszer) hét évig nem vette fel a fizetését az általa alapított gyárból, mert megvárta, amíg megerősödik. És aki egy évvel azelőtt halt meg – ilyen a sors – vérmérgezésben, hogy megszületett volna a Chinoinban a gyógyítására alkalmas medicina.

A fiam hétéves, őt az elvont történetnél, ismeretlen fényképeknél sokkal jobban érdekli a kézzel fogható valóság. Hamar rá is talál egy gyönyörű automobilra. A világ első sorozatgyártású autója ez, a Ford T-modell, amelyről bátran elmondható: ennek gyártásától beszélhetünk motorizációról. Konstruktőre Galamb József, Henry Ford Joe-ja, Pulitzer városának, Makónak a szülötte, aki az autó után létrehozta a Forcon traktort is, amely az amerikai farmergazdaságot forradalmasította, hasonlatosan ahhoz, ahogyan a T-modell a közlekedést.
*
Észre sem vesszük, s már órák óta bolyongunk. A gyerekek figyelme egyre kevésbé köthető le, egy nézőtéren le is telepszenek, a tévében vízilabda-mérkőzést közvetítenek fekete-fehérben, aztán vívást, a londoni hat-három részleteit, nekünk pedig az az érzésünk, sokkal kevesebbet láttunk, mint amennyit kellene. Csupán töredékeket. Átrohanunk a zenei részen, éppen csak megállunk az építészetnél, és szinte el sem jutunk a jelenkor technikai csúcsához, az informatikához. Megbeszéljük a feleségemmel, hogy hamarosan megint eljövünk.


Kifelé menet azon gondolkodom, ide mindenkinek el kellene látogatnia. Nem azért, hogy döngethesse a mellét: nézd meg világ, ezek vagyunk mi!, nem azért, hogy kijelenthesse, a magyarok zsenik, nem is illik e helyhez sem a magamutogatás, sem a dölyf. Inkább a csöndes töprengés, a szemérmes, áhítattal rokon tisztelet való ide. Mert felemelő érzés itt lenni, s oly sokáig próbálták elhitetni velünk, hogy így érezni egészségtelen, anakronisztikus, megvetendő. Itt megsejthető valami, ami mindannyiunkban ott lakozik, valami, ami ennek a tájnak a sajátja. Nehezen fogalmazható meg, mi is ez valójában. Én Márait – akit éppen most fedez fel magának Európa – hívom segítségül, aki Szindbád hazamegy című, az öreg Krúdyról szóló regényében, több évtizedes, önként vállalt emigrációt követően írta az alábbi sorokat. Meglehet, éppen ezért olyan bölcs, hibáit és erényeit egyként látó, mély szeretettel ír erről az országról, erről a nemzetről, ahogyan csak keveseknek adatik meg. „Írt, mert ételben, italban, módban, szemléletben, hangulatban, magatartásban, jellemben erőket érzett idehaza Szindbád. (…) A magyar tudott álmodni; már nagyon kevesen tudnak csak álmodni a világban.”
*
Hazafelé tartunk.
– Jó lenne – mondom a feleségemnek –, ha ezt a kiállítást nem rángatnák le a napi politika tisztának nem éppen nevezhető szintjére, ha az maradna, ami igazából: egy hely, ahová erőt meríteni, hitet, önbizalmat nyerni lehet vissza-visszajárni.
– Ne reménykedj – válaszolja, mert ő inkább realista –, ezt is lerángatják majd. De hát nem több az, mint amikor a kutyák a Holdat ugatják.