Az akaratosak diadala

A második világháborúban néhány nappal az Oroszországba történő német bevonulás után Sztálin egy egész napos ülésre hívta össze a politbürót, hogy megvitassák a Szovjetunió további stratégiáját. Jellegzetes módon ekkor munkatársaival nem a németek által szétvert orosz hadsereg katasztrofális állapotával foglalkozott. Témái kizárólag a háború céljai voltak. Akkoriban, még teljes szellemi képességei birtokában, elutasította a különböző alacsonyabb rangú személyek kívánságait az ülésen, akik egyébként feltétlenül a taktikai és a stratégiai helyzet megvitatását tekintették az első számú prioritásnak. Tisztában volt azzal, hogy minden háborúban mindenekelőtt a célt fontos szem előtt tartani. Minden továbbit ennek kell alárendelni.
Az Egyesült Államokban ez ellenben másképp zajlott. Ott senkinek sem volt kedve ahhoz, hogy elkötelezze magát. Ezért a Casablancában megrendezett konferencián a feltétel nélküli kapituláció jelszavát vezették be. Ez, legalábbis egy ideig, megszabadította az Egyesült Államokat attól a feladattól, hogy egy igazi háborús célt fogalmazzon meg. Ekkor az egészet elintézték egy mondattal, hogy egy háborúban mindenekelőtt a győzelem a fontos, a többi nem számít.
Moszkva és Washington eltérő viselkedése sokban járult hozzá a szerencsétlenséghez, ami ezután Jaltában következett be. Sztálin ott pontosan tudta, hogy mit akar, mialatt se az amerikaiaknak, de még az angoloknak sem volt értelmes elképzelésük.
Ezt a hozzáállást részben Amerika történelmére lehet visszavezetni, mégpedig mindenekelőtt a polgárháborúra. Ott ugyanazt a hibát követték el, amit később Jaltában is. A feltétel nélküli megadást hangoztatták, de elképzelésük sem volt arról, hogyan fogják békésen lezárni a háborút. Ennek az lett a következménye, hogy e konfliktus kihatásai még a XX. század közepén is érezhetőek voltak. Azonban még ez sem változtatott a „State and War Department” hivatalos tanításán a feltétel nélküli kapitulációról. Így megélhettük a második világháború után a hidegháborút és olyan más katonai konfliktusokat is, mint például az Egyesült Államok katasztrofális szomáliai hadműveletét, majd később az első öbölháborút, mely gyakorlati megoldás hiányában azt a következményt váltotta ki Irakban, hogy Szaddám Huszein a mai napig hatalmon van, és továbbra sincs béke, ami így az egész régiót destabilizálja.
Természetesen ehhez jön még a vietnami háború, amely egy jelentéktelen kis állammal harcban álló igazi szuperhatalom súlyos vereségéhez vezetett, és a világ számos kisebb népe számára még mindig példaként szolgál a jövőre nézve.
Fennáll a veszély, hogy a rendelkezésre álló hatalmas amerikai eszközökkel 2002-ben ismét egy olyan helyzetet idéznek elő, mely végül az USA céljaival, a szabadsággal és a demokráciával fog ellentétbe kerülni.
Jellemző, hogy épp a tálib védelem összeomlása előtt Bush elnök joggal követelte Kabul számára, hogy nem lenne szabad az úgynevezett Északi Szövetség azonnali bevonulását megengedni Afganisztán fővárosába. A városnak egyfajta tárgyalási színhelynek kellene lennie, és egy összpárti kormány megalakítására van szükség, lehetőség szerint az ENSZ védőszárnyai alatt. Amint az már eddig is kiderült, e szavakkal csak a levegőbe beszélt, mivel az Északi Szövetség, miután az amerikaiak szabaddá bombázták a Kabul felé vezető utat, magától értetődően benyomult az így kiürült helyre.
Itt ismét megmutatkozott, hogy különösen tömegmédiánk többségének egyértelmű hozzáállása következtében egészen torz képet sikerült kialakítani az Északi Szövetségről. A helyzet ismerőinek komoly kétségei támadtak, nem utolsósorban azért, mert az USA iszlám szövetségesei, különösen Pakisztán, még idejében figyelmeztettek. Bizonyos körök még Nyugaton is felismerték, hogy bár Afganisztán földrajzilag egységes fogalom, a valóságban azonban sokféle csoportosulásból áll, amelyek gyakran viseltek háborút egymás ellen. A többség Afganisztánban a pastu vagy másképp a patán nép, míg az Északi Szövetség mindenekelőtt három nemzetségből áll, mégpedig az üzbég, a hazara és a tádzsik népből, akik mind a pastuk elkeseredett ellenségei. Még inkább elgondolkoztató a helyzet ezen úgynevezett Északi Szövetség csapataival és különösen első emberük, Rasid Dosztum tábornokkal kapcsolatban, aki Ahmad Sah Maszud szeptember 9-én történt megölése óta parancsol. Ő egy üzbég, aki a múltban az oroszok egyik szövetségese volt az afganisztáni háború idején. Ezért a fordulat után el kellett hagynia az országot, és először csak a közelmúltban térhetett vissza. Időközben egyébként különösen Afganisztán üzbégek által lakott területein hatalmas kereskedésbe fogott, még egy légitársaságot is megszervezett, amely elsősorban kábítószereket szállítmányozott Európába. Dosztumot mindig is támogatták az oroszok, akkor is, ha egyes optimisták a nyugati táborban azt mondják, hogy nem kell ezt komolyan venni, mert ő könnyedén ismét egy másik oldalra állna át. Mindazonáltal már tudomásul lehetett volna venni, hogy az ország számára az egyetlen igazi alternatívát, mely igazi békét jelentene, Abdul Haq jelentette, egy vezető pastu és az oroszok elleni harc egyik hőse. Rendkívül népszerű volt nemzetségében, míg mások gyűlölték.
Valószínűleg ő volt az egyetlen ember, aki ellensúlyt jelenthetett volna a tálib befolyással szemben. Őt, mint ahogy talán még emlékeznek egyesek erre, Afganisztánba hívták, hogy állítólagos béketárgyalásokat folytassanak, de ott tőrbe csalták. Miután az amerikaiak kijelentéseik ellenére, hogy arról a területről, ahol Haq is tartózkodott embereket tudnak kimenteni (ahogy saját embereik esetében ezt meg is tették), nem vállalkoztak bevetésre, így őt elfogták a tálibok, majd megölték. Tehát a kritikus órában egy olyan ember esett ki – és ebben minden szakértő egyetért –, aki alkalmas lett volna arra, hogy a lakosság többsége körében, de még a kisebb nemzetségeknél is tapasztalt presztízse folytán képviseleti kormányt alakítson. Mindig ismételten bebizonyította, hogy nem fog tömeges bosszút állni, hogy anélkül vezeti el országát a békéhez. Ezzel olyan személlyé vált, aki az amerikaiak ideáljának is megfelelt, és akit legveszélyesebb riválisa, Dosztum tábornok söpört félre az útból.
Most még korai lenne arról beszélni, hogy mi minden történhet majd. Azt azonban meg kell állapítani, hogy az, ami az utóbbi időben történt – az amerikai bevetéseknek köszönhetően –, mindenekelőtt Oroszország sikerévé vált. Joggal jegyezte meg az egyik vezető angol politikus, aki ténylegesen kiismeri magát a helyzetben, hogy kellemetlen lesz az amerikaiaknak, amikor ráébrednek, hogy voltaképpen kik is a szövetségeseik.
Az Egyesült Államok jó csapattal rendelkezik, de túlságosan későn kerültek hatalomra, és ezenkívül olyan apparátust örököltek, amely sok tekintetben nem osztja felfogásukat. A vezetés bár jelenleg jó, szükség lenne arra, hogy megfelelő lehetőséget kapjon egyébként helyes felismeréseinek gyors keresztülvitelére. Ez nem utolsósorban Európa azon területeire is érvényes, ahol rövidesen ismét döntéseket kell hozni, mint például Macedónia esetében. Itt is fel kell ismerni, hogy az, ami jelenleg UCK néven fellép, semmi esetre sem felel meg Albánia igazi szabadságharcosainak. Sokan az állítólagos UCK katonái közül idegen érdekeket szolgálnak. Ha a macedón kormánnyal szemben ennek sietnek segítségére, akkor olyan eseményeket fogunk megélni a Balkánon, amelyek semmiképp sem a nemzetközi béke ügyét szolgálják.
Ennek kapcsán az európaiaktól is megkövetelhető, hogy világosan és egyértelműen foglaljanak állást. Sajnos számos olyan kormány esetében, melyeknek jelenleg szava van, nem ez a jellemző. Emiatt már az Európai Unió keretei közt is egyfajta orientációs fordulat látszódik. A kérdés mindamellett az, hogy ezt időben érvényre tudják-e juttatni.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)