Az egyházi kárpótlás és az alkotmányosság

A 2001. február 8-án elfogadott 10-es romániai kárpótlási törvény az 1945. március 6. és 1989. december 22. között államosított ingatlanok jogi helyzetének rendezését szabályozza. Most, amikor egy év telt el a törvény megalkotása óta, és mi sem történt a törvény hatálya alól kivont, államosított egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyon rendezése ügyében, elemeznünk kell a politikailag és jogilag összekuszált helyzetet.
Mindenekelőtt megállapítom azt, hogy a román törvényhozó által a nemzeti kisebbségek egyházi és közösségi vagyonának visszaadását tovább halasztó rendelkezése alkotmányellenes. A 10-es törvény 8. szakaszának (2) bekezdése rögzíti azt, hogy: „azoknak az ingatlanoknak a jogi helyzetét, amelyek a vallási kultuszok (egyházak) vagy kisebbségi közösségek tulajdonát képezték, és amelyeket az állam vagy más jogi személy átvett, a továbbiakban különleges jogi rendelkezések fogják rendezni.” Ez a kitétel sérti a román alkotmány 41. szakasz (2) bekezdésének rendelkezéseit, amelyek szerint „a magántulajdont a tulajdonos személyétől függetlenül egyenlő módon védi a törvény”. A halasztó paszszus beláthatatlan, generális megfogalmazást tartalmaz, nincs benne a kiszámíthatóság lehetősége, ami jogállami szempontból biztosítékot jelentene a viszonyok régen várt rendezésére.
A restitúciós törvénynek mindenképpen meg kellett volna jelölnie a szabályozás határidejét, vagy indokolnia kellett volna azt, hogy miért veszi ki ezeket a célcsoportokat a törvény hatálya alól és azt, hogy milyen feltételek esetén fogja szabályozni ezeknek az ingatlanoknak a helyzetét – csupán időbeli kérdések ezek? Vannak más kritériumok is?
Az egyházi és nemzeti kisebbségi vagyonok vissza nem adása alkotmányellenes tehát, mert sérti az egyenlőség szabályát és a diszkrimináció tilalmát (a román alkotmány 16. szakasza rögzíti a törvény előtti egyenlőség elvét). E kivétel nemzetközi szerződéseket is sért, mivel mit sem törődik azzal, hogy 1993-ban, amikor felvették az Európa Tanácsba, Románia vállalta a 176/1993-as ajánlás tiszteletben tartását. Ez az ajánlás az egyházi vagyonok teljes körű visszaszolgáltatására kötelezte Romániát, az integrum restitutio elve szerint. Ugyanezt rendeli el az Európa Tanács 1123/1997. évi határozata is. Noha a román alkotmány 20. szakaszának 2. bekezdése kimondja azt, hogy ha a nemzetközi szerződések és egyezmények, illetve a román belső törvények között az alapvető emberi jogokban (ilyen a tulajdonjog is) ellentmondás áll fenn, a nemzetközi rendelkezéseknek elsőbbségük van. Ennek az alkotmányos elvnek az érvényesítését azonban a kifogásolt rendelkezés a távoli, bizonytalan időbe, diszkrecionális jogkörbe utalta.
Végezetül levonhatjuk azt a következtetést, hogy a 2001. évi 10. törvény 8. szakasz (2) bekezdésének rendelkezései semmibe veszik a román alkotmány és a demokratikus jogrendszerek által rögzített alábbi sarkalatos szabályokat: a nemzeti kisebbségek diszkriminációjának tilalmát; a tulajdonjog egyenjogúságának elvét; a jogbiztonság elvét; a jogállamiságot.
2002. február 14-én lejár a román tulajdonrendezési törvény által megszabott jogvesztő jelentkezési határidő azok esetében, akiket nem sújt az alkotmánysértő kitétel. Az egyházakat és a nemzeti kisebbségeket sújtó diszkriminációnak azonban még mindig nincs vége. Ennek vajon semmi és senki nem szab határt?
A szerző ügyvéd (Marosvásárhely)