„Bantusztán” vagy sikertörténet?

Lesz független Palesztina. A megalakulását azonban Izrael fogja felügyelni, és ez az állam fogja megmondani, milyen feltételeket kell teljesíteniük a palesztinoknak a függetlenséghez – jelentette ki a tavalyi év utolsó napjaiban Ariel Saron izraeli kormányfő. A szélsőjobboldali „héja” ezzel mintegy elismerte a független Palesztina létjogosultságát, de nem hagyott kétséget afelől, hogy még sok víz folyik le a Jordánon, amíg érdemben munkához láthat a palesztin törvényhozás. Az előzetes tervek alapján valószínűsíthető, hogy Izrael számára egy névleg független, valójában életképtelen „bantusztán” létrehozása lenne a legkívánatosabb, bár még ez is nagy előrelépés lenne az eddig megszokott politikához képest.

Izrael és a palesztinok már a zsidó állam 1948-as megalapítása óta különbözőképpen képzelték el a jövőt. A zsidóság körében elevenen élő ígéret földje komoly politikai programként jelenik meg mind a mai napig. A baj csak az, hogy a Kánaán magában foglalja az izraeliek szállásterülete mellett a palesztinok által lakott földeket is, és ez állandó konfliktusok forrása. Az arab– izraeli háborúk során Izrael mindvégig győztesen vívta meg csatáit, amelyek odáig vezettek, hogy az 1948-as határok már rég elavultak. Az 1967-es háború során a zsidó állam megszállt több olyan területet, ahol csak palesztinok éltek. Ezeken a földeken működik napjainkban a palesztinok önkormányzata, rendkívül korlátozott mértékben.
Jasszer Arafat korábban kijelentette, ha kell, egyoldalúan kikiáltja a független palesztin államot. Ezt azonban minden bizonnyal hatalmas vérfürdő követné, mert Izrael kötelességének érezné, hogy az „aktív önvédelem” nevében bevonuljon a megszállt területek zsidó telepeire. Ezt elkerülendő a tárgyalások mellett voksolt a palesztinok vezetősége. Gátolja a probléma megoldását, hogy az izraeli politikusoknak egyáltalán nincs ínyére a független Palesztina kikiáltása.
Ám ha mégis sikerülne létrehozni a palesztin államot, már a kezdetekben nagy gondokkal szembesülnének. Romokban hever például az ország infrastruktúrája. A mégis meglevő utakat Izrael ellenőrzi. Épen maradt utak, vasutak vagy elektromos vezetékek hiányában tehát az új állam sem tudna felemelkedni poraiból segítség nélkül. Hatalmas külföldi tőkeinjekciókra és segélyterv kialakítására lenne szüksége a fiatal országnak. A tőkét a palesztin remények szerint a baráti arab országok vagy a „hagyományos” adakozók, az Egyesült Államok és az Európai Unió adná. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, hogy Bush elnök elismerte a palesztinok jogát az önálló államhoz, ezzel megtörve az ellenkezést több ország részéről. A mostani helyzet szerint valószínűleg a legtöbb ország támogatná a fiatal állam integrálódását a nemzetközi közösségbe. Jóval kétségesebb ezzel szemben az anyagi háttér. Az arab államok vélhetően segítenének a kis országnak. Arafat elnök szerint Palesztina a Közel-Kelet Szingapúrja lehet, ha a külföldi tőke népe szellemi tőkéjével párosul. A rengeteg, külföldön tanuló diák kellő anyagi segítséggel javíthatna az ország kilátásain, persze csak akkor, ha megfelelő fizetést tudnának biztosítani nekik a palesztin cégek. A közel-keleti térség gazdaságának igazi lökést adna, ha az izraeli–palesztin konfliktus megoldódna. Visszatérnének a turisták, a Siratófal és Galilea megtekintése mellett bizonyára sokan átlátogatnának a palesztin területekre is. A Holt-tenger legnagyobb része ugyanis Jordánia és Palesztina között oszlana meg. Krisztus is a palesztinok földjén született és keresztelkedett meg, valamint Jerikó híres leomlott falai is ott porladnak.
A turizmusból azonban még nem tud megélni egy elmaradott infrastruktúrájú és sivatagos klímájú ország. A mezőgazdagsági lehetőségek csekélyek, így szinte mindenből importra szorulna az új Palesztina, hiszen egyedül a Jordán folyó völgye alkalmas művelésre. A hagyományos olajfaligetek, amelyek pihenőhelyet biztosítanak a sivatagi vándornak és egyben megkötik a termőföldet, jórészt áldozatául estek az izraeli hadseregnek. A katonák felismerték, hogy ellenségeik megbújnak a fák között, így ma a palesztinok földje reménytelenül egyhangú, teljesen sivár pusztaság. Bár olajat a szomszédos országokból bőven kapna. Ugyanakkor Izrael jelenleg talán legnagyobb gazdasági problémája vízkészleteinek csökkenése. Az ország legnagyobb édesvíztartaléka a Bibliából is ismert Genezáret- (Kineret-) tó és az azt tápláló Jordán folyó. Ez utóbbiról Simon Peresz izraeli külügyminiszter azt mondta, jóval nagyobb a híre, mint a mérete. Kulcskérdés tehát, hogy ki milyen mértékben részesedhet a Genezáret-tóból és a Jordán folyó csekélyke vízhozamából.
Palesztinának gondot okoz geopolitikai helyzete is. A jövendő ország két részt fog magába foglalni: a kiterjedtebb Ciszjordániát, amely a Jordán folyó nyugati partjánál terül el, valamint a Gázai övezetet, ahol a Palesztin Nemzeti Hatóság központja van, nemzetközi repülőtérrel, hajókikötővel. Ez a kis földterület jóval fejlettebb, mint a sivatagos nyugati part, de hátránya, hogy állandó problémát okoz az ott létesített zsidó telepek elhelyezkedése. A néhány négyzetkilométeres földszeletkén képtelenség végigautózni, minduntalan ellenőrző pontok és útlezárások nehezítik a közlekedést, hogy megvédjék a telepeket a külső fenyegetéstől. Az 1967-es hódító háború óta mozgalom indult annak érdekében, hogy benépesítsék a zsidók számára fehér foltnak számító Ciszjordániát és a Gázai övezetet. Azóta kétszázezren választották az életet a kibucokban. Ezt ugyan az ENSZ elítéli, mert megsérti a genfi egyezmény egyik kitételét, Izraelnek azonban szüksége van az ott élőkre. Ez a fajta telepítéspolitika természetesen inkább ideológiai szempontú, mintsem a gazdasági élet fejlesztését irányozza elő. A létrehozott kibucok és mosávok inkább az ott élők eltartását, jellemük megacélozását segítik, emellett azt az üzenetet hordozzák, hogy Izrael fenntartja magának a Szentföld minden egyes szegletét.
A határvonalat egyszer mégis meg kell húzni. Épp az ilyen települések miatt lesz nehézkes a határkövek felállítása. Mind az izraelieknek, mind a palesztinoknak elemi érdeke ugyanis, hogy ne kerüljenek nemzetrészeik a másik országba. Akárhogy is próbálkoznak, ez jelentősebb lakosságcsere nélkül nem sikerülhet tökéletesen, az új államnak pedig biztosítania kell kisebbségei képviseletét a parlamentben. Az oslói egyezmény rögzítette a palesztinok jogát saját képviselőházuk fölállítására. Az azóta is működő intézmény ugyan kevés valós eredményt tudott elérni, de létezik, és ami még fontosabb, választott képviselői között helyt kapott egy zsidó származású politikus is. Azt persze nem lehet mondani, hogy a jövő Palesztinájában a zsidóknak könnyű lesz az élete, de a törekvés megvan az új berendezkedés sikerének segítésére.
Nagyon nehéz dolga lesz Palesztinának akkor is, ha nem gördítenek akadályt az állam kiépítésének útjába. A világ talán legveszélyesebb lőporos hordóján ülve csaknem lehetetlen békés országot és demokratikus berendezkedést kialakítani. Főleg akkor, ha Izrael ugyanezt rossz szemmel nézi, és előreláthatóan nem kívánja a fiatal Palesztina sikerét. Izraelnek ugyanis a palesztinok „elengedése” ideológiai kudarcot jelent, hiszen el kell fogadtatnia lakosságával, hogy az ígéret földjének egy része leválik az országról. Másrészt ha megvalósul a palesztinok terve, kikerülhet az állandó válsággócok közül a Közel-Kelet.