Csecsen csapdák

Hiába jelentette ki minden elődjénél határozottabban a második csecsen háború kezdetén az alig valamivel korábban kormányfővé avanzsált Vlagyimir Putyin, hogy „lenyomja a terroristákat a klotyón”, hiába aratta az orosz hadsereg az évtized leglátványosabb sikereit az Észak-Kaukázusban, az elmúlt napokban feltehetően nem véletlenül lezuhant két szövetségi helikopter; a magas rangú tisztek halála is bizonyítja, a szakadár köztársaság megzabolázása az idén is a legfőbb feladatok egyike lesz a Kreml számára. A MI–8-asok lelövésével a szakadárok ugyanis csattanós választ adtak Putyin az utóbbi időben gyakori, legutóbb Párizsban hangoztatott kijelentésére, miszerint Csecsenföldön gyakorlatilag véget értek a hadműveletek. Ráadásul a tavaly szeptember 11-e után megenyhült, elnézőbb nyugati hozzáállás után ismét erősödik a kritikai hangvétel, amely nemcsak a terrorizmusellenes nemzetközi koalíció törésvonalait mélyíti, de valamelyest szűkíti Moszkva elmúlt hónapokban megnövekedett mozgásterét is.
A New York-i és washingtoni támadások utáni látványos orosz nyitás, majd az új helyzetben a komoly segítség ellenszolgáltatásaként, de az iszlám terrorizmus más fénybe kerülése miatt is a csecsenföldi akciók irányában megenyhült légkörben sokan úgy vélték, a szabad kezet kapott Putyin végleg megoldja e problémát. Nem így történt, és ennek két alapvető oka van. Egyrészt a hosszú távon gondolkodó orosz elnök egy hirtelen és durva kaukázusi akciósorozattal még a kedvező széljárás ellenére sem akarta eljátszani a megszerzett politikai tőkét, másrészt az orosz hadsereg láthatóan nem képes a kérdésben igencsak autentikusnak számító Szergej Sztyepasin szavaival „etnikai, vallási, köztörvényes bűnözői és terrorisztikus elemeket egyaránt hordozó konfliktus” végére pontot tenni. Tegyük hozzá, az elmúlt hónapok afganisztáni tapasztalatait figyelembe véve, hogy ez a furcsa háború csupán erővel, főként pedig kizárólag hagyományos katonai módszerekkel nem is nyerhető meg. A továbbra is kemény retorika ellenére mintha ennek felismerése érződne Putyinék hozzáállásán is, bár egy szélesebb, legalább térségbeli koalíció összekovácsolása vagy konfliktus nagyjának alapvetően helyi erőkre támaszkodó megoldása e terepen ez idáig sikertelen volt. Csecsenföld túlnyomó részének – ha nem is mindig megbízható – ellenőrzése után a katonai megoldás kisebb szerepet kap, tavasszal újabb csapatkivonások várhatók, és előtérbe kerül a lakosság Moszkva oldalára állításának a tapasztalatok alapján kétséges, bár a kifáradás miatt elméletileg elképzelhető terve. Ennek részeként készül, és az év végére talán életbe is léphet a köztársaság alkotmánya, ezzel párhuzamosan pedig a tervek szerint megerősítik a helyi hatalmi struktúrát. A lakosság központ iránti bizalmának legalább részbeni helyreállítása, ezzel a szeparatisták egyik legfőbb erőtartalékának meggyengítése elképzelhetetlen. Ráadásul az elképzelés, hogy a csecsenek egymás közt oldják meg problémáikat , egyszer, az első háború után már kudarcba fulladt.
A Kreml azonban a politikai rendezésre irányuló látható kísérletek ellenére sem békül a szeparatisták vezetőivel. Putyin észak-kaukázusi képviselője, Viktor Kazancev ugyan az ősszel személyesen találkozott Aszlan Maszhadov megbízottjával, de Ahmed Zakajev minapi londoni, párizsi és strasbourgi fogadtatása érezhetően felzaklatta Moszkvát. A legfőbb probléma azonban talán emellett is az, hogy a Kreml ha akarna sem tudna kivel tárgyalni. Maszhadov 1999-ben felfüggesztett elnöki mandátuma a héten hivatalosan is lejárt, de a csecsen vezető jó ideje már egyébként sem ura a helyzetnek a köztársaságban. A hatalom a szélsőséges hadurak kezébe csúszott át. Putyinnak tehát valóban csak akkor lenne ésszerű tárgyalásokat kezdenie, ha előbb felépít egy otthon hiteles partnert. Ez azonban talán egyelőre nehezebb, mint elhatároznia magát a párbeszédre. Addig is a helyreállítás látható előrehaladása növelhetné a bizalmat iránta.