Egy falusi nótáriusnak budai utazása

Gvadányi József, a „költőgenerális” olasz családból származott. Apja, aki szintén katonatiszt volt, még úgy írta a nevét: Guadagni. Ebből lett a magyaros hangzású Gvadányi.
Amúgy Rudabányán született a költő 1725-ben. Egerben, majd Nagyszombatban tanult. Bár korán kitűnt jó verselő készségével, a családi hagyományt követte, és katonai pályára lépett. Harcolt az „örökösödési háborúban” cseh, olasz és francia földön, végül 1783-ban tábornoki rangban nyugdíjaztatta magát. Nyitra megyei birtokán, Szakolcán települt le, kastélyt építtetett, és bekapcsolódott az irodalmi életbe. 1790-ben jelent meg főműve, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása, és nagy sikert aratott. Három évvel később adta közre másik nevezetes elbeszélő költeményét, a Rontó Pált.
A falusi nótárius (jegyző), aki Budára látogatott a jó hangulatú elbeszélő költeményben, darabos, rusztikus alak. Kedves, szeretetre méltó és kicsit tán együgyű. Mintha irodalmi előképe volna a „jó palótznak”, azaz Gaál József Furkáts Tamásának, de Sebők Zsigmond máramarosi Mackó urának is. Mindhárman, tehát a „peleskei nótárius”, az együgyű palóc és Mackó úr is esetlenül csetlik-botlik a Duna-parti metropolisban és meghökkent ámulattal figyeli a nagyvárosi élet furcsaságait.
A költő először bemutatja Budát: „Menedékes hegyen van a vár építve, / Erős kőfalakkal s bástyákkal kerítve, / Napfényen ragyogó tornyokkal szépítve, / Utcái kövekkel vannak béterítve. / Ezeket nagy roppant házak ékesítik, / Sok költséggel épült templomi szépítik, / Piacán felszökő kutak díszesítik, / Gyönyörű lakósi nagyon nemesítik…” Leírja aztán – szépen sorjában – Mátyás király palotáját, a „vár alatti más három várost”, azaz Óbudát, a „Víz-Várost” és a Tabánt, a meleg fürdőket, a doktorok és borbélyok műhelyeit, a tarka vásárt, meg Kara Musztafa mecsetét. Sort kerít az óbudai amfiteátrumra, aztán a város környékére, ahol „Hegyei bé vannak szőllőkkel terítve, / Alattok borházak sorba felépítve, / Egyik a másiknál cifrábban szépítve, / Prés, sajtók és kádak szürethez készítve...”
Aztán a Duna mozgalmas életéről fest panorámaképet: „Számos terhelt hajók drága portékával, / Megannyi megtöltve sóval, gabonával, / Bésózott húsokkal, füstölt szalonnával, / Eveznek is rajta hazánk sok javával.” És persze bemutatja a városi nyüzsgést, a „hajókból kötött” hidat, ahol a szerelmesek sétálgatnak, vagyis – Gvadányival szólva – „Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével”. Leírja végül lelkesen, ahogy az egy obsitos huszárgenerálistól el is várható, a katonák csinnadrattás felvonulását: „Minden esztendőben Bellona tábora / Szép térségen fekszik, sorban áll sátora, / Nem kéméltetik itt ágyuja, sem pora, / Fegyver ropogása, mint villám, szapora…”
A mai olvasó fülének kicsit avíttas, kicsit tán nehézkes a „jó öreg Gvadányi” – Petőfi nevezte így – verselése. Ahogy a legtöbb kortárs költő, ő is a négysarkú verset, a „magyar alexandrint” használta. Arany János, aki pedig sokat tanult Gvadányitól, ahogy költőtársaitól, Orczy Lőrinctől, Gyöngyössy Jánostól és Édes Gergelytől, de még a korabeli debreceni diákpoétáktól is, kicsit bosszúsan, kicsit lenéző mosollyal tekint vissza rájuk, holott sem a Toldi trilógia, sem a Bolond Istók nem születhetett volna meg Gvadányi József és társai rusztikus, hangulatos, kicsit „mackós” verselése nélkül. De olyan Arany-remeklések sem, mint a Bajusz, A fülemüle vagy A nagyidai cigányok és a Jóka ördöge. A korabeli magyar élet vásári kavalkádjai, ízei és bűzei, fényei és árnyékai ma is ott kísértenek a „költőgenerális” verseiben.