Egy helytartó érdemeiről

A Magyarországon végzett felmérések szerint nemzetünk nagyjai között a harmadik helyet Kádár János foglalja el. Ismert az is, hogy a parlamenten kívüli Munkáspárt sok ezer aláírást gyűjtött már össze egy Kádár-szobor felállításáért. Érdemes szemügyre venni, hogy valóban ki is volt ez a Kádár János, akihez képest Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc vagy Széchenyi István szinte jelentéktelen árnyalat a néhai kommunista pártvezér személyéhez viszonyítva. Kádár egyik megszervezője volt a moszkvai megszállók érdekeit kiszolgáló kommunista politikai rendőrségnek. A negyvenes évek végén akkor tette föl a koronát művére, amikor segített akasztófára juttatni elvbarátját, fiának keresztapját, Rajk Lászlót. Ezekben a hónapokban ő volt a belügyminiszter, a pártban Rákosi Mátyás egyik helyettese, ama ÁVH egyik irányítója is, amely összehordta Rajk ellen a koholt vádanyagot. Az 1949-es belügyminiszter maga kereste föl a kárhozatra kiszemelt elvtársát börtönében, hogy elkísérje az alvilág útjai felé. Azt mondotta, hogy az adott helyzetben, amikor a kommunista világrendnek meg kell semmisítenie Tito tábornagyot, az ő beismerésére nélkülözhetetlenül szükség van. Áldozza tehát fel magát erkölcsi értelemben a pártnak és a mozgalomnak. Ennek ellenében megmarad élete. Lebonyolítják a színjátékot, kihirdetik az ítéletet, s utána eltűnik a messzeségben valahol Oroszországban, egy tengerparti kéjlak előkelő idegeneként, bőségben és ismeretlenül. Ez volt a megállapodás, szerződött bér és osztott konc.
És Rajk László vallott. Ugyan ki hitte el öngyilkos beismeréseit? A párt és a kormány vezető rétegeiben senki. Mert – ez ugyancsak lelepleződött a forradalom megvilágosító viharában – ezek a vezető rétegekbeli tanácskozásokon, szótöbbséggel döntöttek arról, hogy az áldozatok közül kire milyen bűnt, és milyen bűnhődést égessenek rá. A közvélemény egy bizonyos töredékét azonban nyilván sikerült megtéveszteniük. Ugyanis a belügyminiszter Kádár János a tárgyalás zord kommünikéjével párhuzamosan országos akciót szervezett a pártirodán megszavazott vérítéletnek megfelelő hangulat kialakítására.
A belügyminiszter és cinkosai nem dolgoztak hiába, miután a hóhér teljesítette kötelességét, Révai József, a kommunista párt főideológusa joggal írhatta: „Az orvgyilkos banditák fölött meghirdetett népbírósági ítélet kielégíti a néptömegek követelését!” A kormány pedig joggal tehette közzé ezt a kommünikét: „A minisztertanács Kádár János elvtársnak a népköztársaság megerősítése érdekében folytatott jó munkája elismeréseként az Elnöki Tanácshoz a Magyar Érdemrend aranyfokozatának adományozása iránt tett előterjesztést.” Kádár János szörnyű szerepet vállalt, amiért személyi és lelkiismereti felelősség is nyomasztotta. Ennek súlya nyilván megkétszereződött, amikor ugyanaz az ÁVH, amelyet ő is engedett rászabadulni a nemzet legjobbjaira és Rajk Lászlóra, utóbb őrá csapott le.
De mint tudjuk, később sem tanult ezekből az évekből, mert hóhérszerepre vállalkozott az 1956-os szabadságharc eltiprása után is. 1956. november 1-jén így fordult a magyar milliókhoz intézett szózatában: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nemzet és az ország nyakáról Rákosi és klikkje zsarnokuralmát, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Büszkék vagyunk arra, hogy a felkelés eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a kommunista írók, újságírók, egyetemi ifjak, munkások, parasztok, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi elvtársak első soraiból kerültek ki!” De alig tiporták el az orosz tankok a magyar szabadságharcot, máris becsapódott a börtönök ajtaja az írók, újságírók, ifjak, parasztok, proletárok mögött. Kádár újra büszke volt, hogy rács mögé juttatta mindazokat, akiket 1956 dicsőséges napjaiban hősöknek nyilvánított. Hazug vádakkal ismét bebörtönözte a régi elvtársakat, új frazeológiát találva az önkényuralomnak, törvényességnek nevezte el a jogtiprást. A Kádár-kormányzat több száz magyar szabadságharcost ítélt halálra. A valóságban azonban nagyon sok felkelő perében hirdettek visszavonhatatlan verdiktet, de ezeket nem adták mind a bakó kezére, így egy részükre rámosolygott a vörös közhatalom legfelsőbb, kegyelmező, újhatalom-irgalma. Legalábbis így szólt a hivatalos beismerés, de mint mindig, akkor sem mondtak igazat. Az általuk kiadott hivatalos adatok csak arra voltak jók, hogy Kádárék védelmet keressenek a kormányhatalom erkölcsi és jogi státusának magasztalására.
Moszkva Nagy Imrével szemben ugyanúgy igénybe vette Kádár János szolgálatait, mint ahogy ezt 1949-ben tette. A tőrbe csalás éppen úgy megtörtént, csak a taktikai elemeket változtatták meg. Az októberi szabadságharc eltiprása után, 1956. november 21-én Budapestre érkezett Dobrovoje Vidics, a belgrádi kormány külügyi államtitkára. Az országló hatalom ugyanezen a napon levelet nyújtott át a vendégnek. Íme, néhány kapitális mondat a szövegből: „A Kádár János elnöklete alatt álló magyar munkás-paraszt kormány ezennel írásban is megismétli azt a szóbelileg már többször elhangzott nyilatkozatát, hogy nem szándéka Nagy Imre és csoportja ellen a múltban kifejtett tevékenységük miatt eljárni. A budapesti kormány úgy gondolja, hogy ezzel a nyilatkozattal feleslegessé vált csoportnak biztosított menedékjogot, és ezért a szóban forgó személyek elhagyhatják a budapesti jugoszláv követség épületét, szabadon visszatérve otthonukba. Meg vagyunk győződve, hogy a fentiekben foglalt megállapodással a Nagy Imrével kapcsolatos kérdés kielégítő módon és a két ország kölcsönös érdekeinek megfelelőlen megállapodott.”Alig múlt el másfél esztendő, a Kádár János nevével fémjelzett rezsim országgyűlése lelkesen tapsolt, amikor Apró Antal bejelentette, hogy Nagy Imre és három tragikus társa vesztőhelyen végezte. Kádárék ezt törvényességnek nevezték. Kádár viszszautasította a közkegyelem gondolatát. Azt mondta, hogy azt csak a Nyugat követeli magyarországi szövetségesei érdekében…
Kádárt a Kreml, a megszálló hatalomnak tett szolgálataiért Nyikita Szergejevics Hruscsov Lenin-renddel és aranycsillaggal, a vele együtt járó 7500 rubellel, a szovjet hősiességbizonylattal tüntette ki. A magyar helytartó mindezt azonban nem azért kapta, mint ahogy az adományozólevél kimondja, miszerint a kitüntetett férfiú kimagasló harcosa volt a fasizmus elleni küzdelemnek. Ugyanis mindenki előtt ott hevert a Központi Bizottság által 1959-ben kiadott és a pártmozgalom 1938-tól 1945-ig terjedő eseményeit ismertető forrásmunka, amiben 377 oldalon keresztül meg sem említik Kádár János nevét. Mivel a Szovjetunió hőse egyben a Szovjetunió állampolgára is volt, Moszkva kapitális hibát követett el, mert tönkretette a kitüntetettnek legjelesebb karaktervonását, azt a hiedelmet, hogy nem tartozik a moszkoviták közé. A kitüntetés átvételekor Kádár visszaköszöntve Nyikita Szergejevicset, többek közt ezeket mondotta: „…szabadságot követelünk minden rabságban sínylődő népnek, és elítéljük azokat, akik fegyveresen szállnak szembe a függetlenségükért küzdőkkel.” Kádár szavait Hruscsov melegen megtapsolta. Arról nem számolt be senki, hogy ezután a Szovjetunió két hőse hogyan tekintett egymás szemébe.
A szerző újságíró (Bécs)