Elég objektív mérce

Makacs dolgok a szimbólumok. Demszky Gábor például úgy nyilatkozott a Petőfi Csarnokban tervezett „neonáci jellegű koncert” általa való törvénytelen betiltásáról, hogy ott semmi keresnivalója jogállami megfontolásoknak: az pusztán „szimbolikus gesztus” volt. (Másképp fogalmazva: majd én mondom meg, ki a náci ebben az országban.) Ugyanazon a napon a Fidesz olimpiapolitikájáról szólva viszont már „kevesebb szimbolikus gesztust” szorgalmazott. A pragmatikus szimbolizmus ezek szerint gusztus (és gesztus) kérdése. Bolgár György meg az ATV újságíróklubjában vélekedett úgy, hogy az Orbán-kormány akkor járt volna a legjobban, ha a kedvezménytörvény csupa szimbolikus elemből áll – itthon azt támogatták volna a legtöbben. Ehhez Aczél Endre csak annyit tett hozzá, hogy nyugati szemmel nevetséges kedvezményekről van szó, s leendő uniótársaink értetlenkedve figyelik, hogy ott, keleten „két állam még háborúra is menne jelképes nyolcvan dollárért”. Miután szimbolikusan sikerült hadat üzennie szomszédainknak, nem igazán értem, miért főbenjáró bűn, hogy a koronaszimbólum került a magyarigazolványra. Nagyobb baj már úgysem lehet, ha a nyolcvandolláros fejpénzek miatt „szimbolikusan” megszállja Demszky Gábor városát a kisantant…
*
A szocialisták megígérték az új arcokat, s meg is találták Csehák Juditban. (Keserű Jánosnéig is visszamehettek volna.) Csehák rögtön médiasztár lett: még azt is tudjuk, hogy ha az SZDSZ gazdasági programját jegyző férj, Békesi László nem ért vele egyet a vacsoránál, így adja tudtára: „Nincs igazad, angyalom.” MSZP-győzelem esetén tán még musical is készül a kormányüléseken kibimbózó hollywoodi szerelemről, s az lesz a refrén: „Lám, összenőtt, ami összetartozott…” Mindez persze a magánszféra, bár tessék csak elképzelni azt a szapora levegővételt, ami azt a hírt követné, hogy Mikola István valamely családtagja írja a MIÉP gazdasági programját! Itt azonban merő „szakmázásról” van szó – nevezetesen az egészségügyről. A szocialisták egészen addig ezt gondolták választási kampányuk fő csapásának, míg rá nem találtak a kedvezménytörvény kapcsán előcsalogatható, lappangó idegengyűlöletre. Azért a régi csapáson is nyomulnak, s igyekeztek előkészíteni a terepet Csehák belépőjéhez. Kárpáti Zsuzsa, az MSZP képviselőjelöltje például kedélyes ikeás stílusban fogant faxokat küldött szét a nagy költő nevét megkülönböztető betű nélkül bitorló Juhász Ferenc alelnök hivatali készülékéről a kórházakba, általa ismeretlen „kollégáknak”. „A Magyar Szocialista Párt szakdolgozók részére a közeljövőben ankétot szervez. Miniszterelnök-jelöltünk naprakész szeretne lenni az ágazat aktuális problémáiból. Kérlek, faxfordultával szíveskedjél részünkre megküldeni az egyesületbe tömörült szakdolgozók legfontosabb problémáit, amennyiben úgy érzed, hogy a gondok orvoslásában a Magyar Szocialista Párt segíteni tud. A Magyar Szocialista Párt tisztába (sic!) van a szakdolgozók nehéz élet- és munkakörülményeivel. A Szocialista Párt tenni akar a szociális és egészségügyi szférában dolgozók foglalkoztatási, bérhelyzetének javításáért és erkölcsi elismertetésükért.” Nevezett párt e tenniakarást már a közgazdaságilag azóta is zseniálisnak tartott Bokros-csomaggal is bizonyította: ezt aligha felejtik el neki a letegezett szakdolgozók. Csehák persze még korábban volt szakember. Azóta már személyesen ő informálja Medgyessyt, úgyhogy az egészségügy garantáltan meg lesz mentve. De ha mégsem, legfeljebb annyit mond a férj a vacsoránál: „Nem volt igazad, angyalom…”
*
Nem szívesen lennék most Budapestre akkreditált külföldi tudósító. Ilyen minőségemben ugyanis eddig a lapomnak vagy rádiómnak küldött tudósításaimban nemcsak a Magyarország-képet formálhattam szabadon, hanem a saját magamról sugallt képet is. Munkaadóim irányából teljes volt a bizalom, nem kételkedtek szavahihetőségemben, pártatlan ítéletalkotásomban. S bár természetesen villanysürgönyben biztosítottak afelől, hogy e bizalom töretlen, az a bizonyos bolha immár ott lapul a fülben. Úgy kellett nekem a Kontroll Csoport, mint (politikailag korrekt szófűzéssel élve) szlovák nemzetiségű üvegező kisiparosnak az egyensúlyvesztésből származó munkaköri baleset. De hát nem vagyok Budapestre akkreditált tudósító, így magyar állampolgárként fogalmazhatom meg aggályaimat. Mindjárt elsőként a tudósítói kar humorérzékét illetően. Lehetséges, hogy akik oly mélyen beleágyazódtak a magyar kultúrába (másként nem tudnának hitelesen tudósítani az itt történtekről), ne tudnák, hogy a Kontroll Csoport egyike volt a Kádár-éra ellenzéki protesztzenekarainak, valahol félúton a Trabant meg az Európa Kiadó között? Vagy ez utóbbiakat is az autókereskedésekben meg a könyvescéhben keresnék? Márpedig csak arra tudok gondolni, hogy nincs humoruk – különben nem vizionáltak volna egy civil tanulmány mögé sátáni kormányzati összeesküvést. Árulkodó egyébként, hogy az elemzőket támadják, nem az elemzést. Utóbbiba nehéz belekötni: a statisztika azt mutatja, hogy némely tudósító mintha nem is azon a Magyarországon állomásozna, ami itt terül el a Kárpát-medencében. A budapesti értesüléseket a német rádió Bécsből ellenőrzi, a bécsieket meg nyilván Budapestről. A kielemzett tudósítók elrohannak nagyköveteikhez, ők nyomást gyakorolnak a magyar külügyre: a sajtószabadság sérelméről panaszkodnak, mert a szabad magyar sajtó őket sem tekinti tabunak, érinthetetlennek. Ezzel mintha azt sugallnák: ők is diplomáciai védettséget élveznek – viszont egy harsány kisebbségük korántsem visszafogott diplomataként viselkedik. A budapesti tudósítók szervezete – ami szerény feltételezéseim szerint kizárólag érdekvédelmi, s nem politikai képződmény lehet – nem tud olyan esetről, hogy Magyarországon a tudósítói munkát akadályozták volna. (Az egyik ellenzéki lapban megrovólag írták: Kövér Lászlónak nem tetszett, hogy az egyik vezető tudósítónak a Beszéljük meg! volt a kedvenc rádióműsora. Amellett, hogy furcsa, sőt képmutató lett volna, ha ezért Kövér megveregeti tudósítónk vállát, öreg sajtómunkásként annyit tennék hozzá: csak remélni tudom, nem Bolgár György Hyde Parkja volt az első számú tudósítói kútfő.) A méltatlankodó tudósítók „függetlennek” tekintik magukat (nyilván csak a honi belpolitikától), de vitatható ellencsapásaikkal néhányuknak sikerült a Medgyessy-kampány akaratlan szekértolóivá válniuk. Mindezt egy csúf csúsztatás folytán (copyright a Köztársaság téren): mintha mindenki „a miniszterelnök embere” volna, aki nem ellenzéki aktivista, vagy bármilyen módon kritikát fogalmaz meg a nyilvánosság „tekintélyes” tudatalakító szereplőiről. Ez olyan volna, mintha én azt állítanám: nincs egyetlen baloldali (vagy „független”) magyar vagy nem magyar értelmiségi sem, aki Medgyessy Pétert ne az évszázad politikai zsenijének, makulátlan üzletembernek, szociálisan a legérzékenyebb bankárnak, vitán felüli messiásnak tartaná, aki ráadásul képes azt is megítélni, mi a nemzetközi sajtóban az „elég objektív mérce”…