Emődi, az illatok királya

Kellemes szellő frissítette az augusztusi hőséget, a nap lemenőben volt. A család a patak partján sétált, figyelte a kertekben serénykedő embereket. A falu lakóinak többsége állattartásból élt, ami kétségtelenül benne volt a levegőben. Olyannyira, hogy a kis Emődi Karcsi látványosan tiltakozott is ellene: leült a patakpartra, és befogta az orrát.
Apja gyengéden megérintette a vállát, s magyarázni kezdte neki, hogy vannak olyan kellemetlenségek, amelyek bizony törvényszerű velejárói a kellemes dolgoknak. Mert ugyebár – érvelt – nincs párja a füstölt alapon főzött sertéspörköltnek (galuskával, csakis), a füstölt oldalas sem esik rosszul reggelente (fél deci szilvórium után, persze), aztán lehet ám örülni nagyon a marhasültnek (jól átsütve), a húsleves (sok cupákkal) pedig már akkor ünneppé teszi a vasárnapot, amikor még csak rezeg (nem forr!) a lábosban.
A gyerek értett a szóból, engedelmesen megfogta az apja kezét, akit, mi tagadás, egyre inkább zavart a tömény illat. Nem is állta meg, hogy ne kommentálja – persze művelt tanáremberhez illően – a tapasztaltakat.
– Na, ez sem a Forsyth Saga! – kiáltott fel, a fia pedig, miközben szemrehányó pillantásokat vetett a kerítésen belül sorakozó disznókra, marhákra, elgondolkozott azon, vajon hozzájuk képest mennyire lehet büdös a „forszájt”.
Közben pedig észrevétlenül eljegyezte magát a szagok világával.
Esztendőkön át rejtve maradt benne az igazi énje. Annak rendje és módja szerint kijárta az iskoláit, vagyészként kapott diplomát, kémiatanár lett, megnősült, gyerekei születtek. Csak az volt a gondja a világgal, hogy meg kellett nézniük minden fillért, hiába, a pedagógusi léttel nem járnak milliók.
– Károly, igazán kitalálhatnál már valamit azzal a fene nagy eszeddel! – csattant föl egy vasárnap délelőtt a felesége.
– Ne morogj, szívem, tudj örülni az apróságoknak is, élvezd például, milyen jó illata van a készülő húslevesnek, vagy szippants bele a marhapörkölt gőzébe, és meglátod, szép az élet – mutatott a tűzhelyre Emődi, miközben, ki tudja, miért éppen ekkor, beugrott neki a kép, ahogy a szülőfalujában a patakparton sétált az apjával.
De az asszonyt nem lehetett megállítani.
– Ha már annyira odavagy ezekért – biccentett a félkész ebéd felé –, belőlük csinálj pénzt, de csinálj végre valamiből, mert már nagyon unom a nyomorúságunkat!
Emődi fölkapta a fejét. Valami eszébe jutott.
– Jól van, angyalom, van is egy ötletem, csak azt áruld el nekem, otthonosabbnak tetszik-e a világ, ha olyan étel illatát érzed, amelyet kifejezetten szeretsz?
– Hát persze… Olyannyira, hogy rendre azt főzöm a hétvégeken, aminek a szagát megéreztem előtte. Kedden húslevesszag terjengett a hivatal folyosóin, pénteken pedig le sem tagadhatta volna a szomszéd, hogy marhapörköltöt főz, bizonyság rá a mai ebédünk.
– Akkor… akkor… akkor heuréka! – csapott bele öklével a levegőbe Emődi, és kirohant a kert végén lévő sufniba.
Estig nem került elő, hiába küldte érte az asszony a gyerekeket, kitessékelte őket azzal, hogy fölfedezett valamit, ne zavarja senki. Már vacsorához terítettek, amikor betoppant a konyhába. Csatakos volt, a haja összevissza állt, az inge foltos, de a szeme csillogott. Egy kis üvegcsét emelt diadalittasan a magasba.
Az asszony riadtan nézte, mi lehet az, de amikor az embere lecsavarta a kupakot, ösztönösen beleszagolt.
– Te Károly! Hogyan került ki a sufniba a pörköltszaft?
– Sehogyan, kicsikém, sehogyan! – perdült táncra a családfő. – Ez, kérlek, a gazdagságunk forrása!
– A szaft? Ne viccelj már, fiam, nincs nekem időm az ilyesmire!
– Nem szaft ez, te asszony, hanem after shave… Ilyet még nem látott a világ! Marhapörkölt-illatú… De kész van már a minta a milánói makaróni, a spenót, a tökfőzelék szagával is, és még rengeteg tervem van.
– A spenót eléggé fokhagymás? – vette a lapot Emődiné, aki meg volt győződve róla, hogy a férje a bolondját járatja vele, és úgy remélte, ha belemegy a játékba, hamarabb véget ér ez az egész marhaság.
Pedig Emődi komolyan beszélt, mi több, kellő komolysággal cselekedett is. Csakhamar valóban milliomosok lettek a találmány jóvoltából. Éttermek keresték föl őket, és az étlapjuk alapján rendeltek kozmetikumokat Emőditől, aki magánosoknak is dolgozott (dupla áron), divatja lett ugyanis annak, hogy a feleségek kedvenc ételük illatát vették ajándékba férjüknek.
A csoda esztendőkig tartott, akkor szakadt vége, amikor az egyik nagy bank is beállt Emődi megrendelői közé. A vegyész csak hosszas rábeszélésre vállalta a munkát, végül elsősorban azért mondott igent, mert nagyban rendeltek, és azonnal fizettek.
Éppen pakolták az árut, amikor sötét zakós, igazolványos emberek érkeztek, fölbontatták a ládákat, maguk elé vették a menetlevelet, az áruk jegyzékét, beleszagoltak az üvegekbe, jó ideig csóválták a fejüket, mielőtt bilincsbe verték volna Emődit.
Három évet kapott, csalásért ítélték el.
Védekezésére, miszerint a pénznek nincs szaga, csak legyintett a tekintetes bíróság.