Erdélyben kapós a magyarigazolvány

Emberemlékezet óta nem volt akkora tél Erdélyben, mint az idei. A hegyekben óriási a hó, s Csíkban decemberben több napig is mínusz negyven fok körüli hőmérsékletet mértek. Az embereket most mégsem a hideg vagy a bő csapadék foglalkoztatja: a piacon, a megállókban, de még a munkahelyeken is a magyarigazolványok kiváltásáról folyik a diskurzus.

A parajdi sóbányánál is arról beszélgetnek a munkába induló bányászok, hogy a státusirodák első napján melyikük töltötte ki az igénylőlapot. A háromszáz méter mélyben dolgozó emberek örülnek a nagy hónak, mert így sokkal több fogy a megélhetést jelentő sóból. Hosszú idő után újra három váltásban járhatnak dolgozni, és ez azt jelenti, a hónap végén végre teljes fizetés lesz a borítékban. Ezen a vidéken a bánya a legjobb munkahely, aki ide bekerül, arra viszonylag kiszámítható élet vár és tűrhető nyugdíj. A munkások nem vágynak a magyarországi munkára, nincs értelme a biztost felcserélni a három hónapnyi bizonytalanra.
Káli József, az egyik rangidős bányász még soha nem volt a nyugati határ másik oldalán. Mindenképpen kiváltjuk az igazolványt – mondja a felsősófalvi férfi –, mert magyarok vagyunk. Talán majd hasznát is vesszük akkor, amikor Sopronban végez a nagyobbik gyerek. Káli Józsefnek öt gyereke van, a két nagyobb egyetemre, a kisebbek középiskolába járnak. A felső iskolát végzők közül az egyikből gépészmérnök lesz Brassóban, a másik Csíkszeredán tanul a magyarországi város egyetemének távoktatásos, erdőmérnöki karán. Csak vizsgázni kell kijárnia a hűség városába, de azt is nehezen tudja előteremteni a család – az öt gyerek taníttatása mellett nemigen jut egyébre. Amikor nagyon jó fizetést ad a bánya, akkor ötvenezer forintnyi lej kerül a borítékba, ezért kénytelenek tehenet, lovat, kecskét, disznót és aprójószágot is nevelni.
Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán az emberek úgy megrohanták a státusirodát, hogy már az első nap elfogyott a nyomtatvány. A készleteket gyorsan feltöltötték, másnap még a területi koordinációs központ vezetője is besegített. Az emberek türelmesen vártak sorukra, s sokan csak a helyszínen hitték el, hogy tényleg nem kell fizetniük: a magyarigazolvány megszerzésekor csak az egy darab színes fénykép kerül pénzbe.
A várakozók beszélgetéseibe belehallgatva kiderül, hogy sokan aggódva figyelik a magyarországi tévécsatornákon folyó státusvitát.
– Ne féljenek azok a politikusok, akik úgy gondolják, ellepjük Magyarországot – mondja egy fejkendős nénike, aki eddigi élete során kétszer vesztette el a magyar állampolgárságát úgy, hogy közben ki sem lépett a járásból. Sokat jelent nekem a szent koronás igazolvány, mondja, s azt tervezi, bekeretezve kirakja a falra a tisztaszobában.
A romániai magyar sajtóban az erdélyi politikai és társadalmi élet vezetői nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy mindannyian kérték vagy kérni fogják a magyarigazolványt. Fura módon épp egy RMDSZ-es szenátor, az érdekvédelmi szervezet udvarhelyszéki elnöke nyilatkozata hangzott másképp. Verestóy Attila álláspontja annál is furcsább, mert ő egy tömbmagyar térség igazolvánnyal kapcsolatos felügyelőtestületének az elnöke. A politikus – aki a romániai változásokig az Elena Ceausescu vezette bukaresti kémiai kutatóintézetben dolgozott – úgy nyilatkozott az Udvarhelyi Híradónak: nem fogja kiváltani az igazolványt. A szenátor úgy gondolja, ő nincs rászorulva a könyvecske nyújtotta kedvezményekre, kérjék azt a diákok, pedagógusok, nyugdíjasok.
A nyilatkozat hatalmas felháborodást váltott ki a székely anyaváros lakóiban. A hét közepén székelyföldi értelmiségiek és egyházi vezetők egy csoportja nyilatkozatban ítélte el a politikust. Az aláírók úgy vélik, a magyarigazolvány kiváltása nem gazdasági rászorultság, hanem az egész nemzettel való azonosulás kérdése, ezért erkölcsileg elfogadhatatlannak tartják, hogy egy olyan személy elnököljön az igazolvány kiadását segítő testületben, aki a nemzettel való közösséget nem vállalja. Levelükben azt kérik az országos szervezettől, hogy a lehető legrövidebb időn belül olyan személy nevezzenek ki erre a tisztségre, aki a kedvezménytörvény szellemiségével azonosulni tud.
Udvarhelyen egy másik eset is borzolja a kedélyeket: a kérvények feldolgozására és továbbítására hivatott központi iroda nem indul be, a számítógépek dobozban várják a jobb időket. A helyi RMDSZ arra hivatkozik, hogy a város független színekben bejutó polgármestere nem adott irodát számukra. Szász Jenő polgármester (akit a helyi Polgári Egyesület is támogat a „szocialistabarátnak” mondott RMDSZ-szel szemben) sajtótájékoztatón mutatta be az egymilliárd lejes költséggel évek óta felújított irodákat, ahova a többszöri felszólítás ellenére sem költözött át a szervezet, maradtak inkább a jóval szűkösebb városházán. A Verestóy vezette szervezet most azt szeretné, hogy egy egész emeletet kapjon a város egyik legszebb ingatlanában, annak ellenére, hogy ott az ország egyik legjobban működő ifjúsági szervezete bérel helyiségeket. Igaz, a fiatalok nemrég kiléptek az RMDSZ-ből, s ezt nehezen bocsátják meg nekik a politikusok. A város különben pontosan olyan, mint a magyar közélet: a szocialisták ellenőrzik a fontosabb médiumokat – a város egyetlen kábeltelevíziója és az egyik rádiója a szenátor sógorának érdekeltségéhez tartozik, s a hírszerkesztőknek ki van adva, hogy a Fideszről lehetőleg semmi jót ne mondjanak, az anyaországi lapszemlében pedig kerüljék a Magyar Nemzet szemlézését. A polgármestert „fideszesnek” mondja a másik tábor, és az a fő vád ellene, hogy Bukarest helyett Budapestet szereti jobban. Érdekes mozzanat az is az alig negyvenezres kisváros életében, hogy a változások után eltelt három ciklus alatt nem volt RMDSZ-színekben bejutott polgármestere.
Az erdélyiek határtalan örömmel köszöntötték a státusirodák megnyitását, de aggódva figyelik a magyar közéletet, és nagyon tartanak a közelgő választásoktól. Az ellenzék státustörvényt és román– magyar megállapodást ellenző retorikáját a döntő többség felháborodottan utasítja vissza. A magyar napilapok levelezési rovata tele van ilyen tartalmú olvasói levelekkel – a Hargita Népe szerdai számában például a csíkszeredai Bara Béla az ATV Kereszttűz című műsorára reagálva (ebben a kisebbik ellenzéki párt elnöke azt állította, hogy a „magyar nemzetiségű románok” nagy része is rossznak tartja a kedvezménytörvényt és főleg a két kormányfő között létrejött egyezséget) így fogalmaz: „ha valaki nem tudná, a nyolcvanas években a diktátor és csapata mondta rólunk, hogy magyar nemzetiségű románok vagyunk, és most van egy polgármester is, aki hasonlókat mond. Bizonyára az elnök úr is tanulmányozta a Román Kommunista Párt dokumentumait, és onnan vette a meghatározást! Különben nagyon szomorúnak tartom, hogy az ellenzéki pártok kampányt csinálnak a kedvezménytörvényből, és hiába mondja a kormány, hiába nyilatkoznak a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek, hiába írnak nyílt levelet a háromszéki magyar értelmiségiek, hogy jó nekünk a kedvezménytörvény, ők mégis folytatják a kampányt választási sikereik érdekében.”
Ozsváth Pál székelyudvarhelyi nyugdíjas fotós, a székely hősök emlékét őrző Vasszékely-szobor kezdeményezője lelkemre kötötte, hogy feltétlen írjam meg: Kovács László ne nagyon vagdossa a centit Magyarországon, mert a mérőszalag nem arra való. Hagyja azt meg a szabóknak, akik európai szabású ruhát készítenek a segítségével. Ez a gúnya sok anyaországi politikusra ráférne…