Fáklyára fel!

Az úgynevezett reálszocializmus egyik leggyalázatosabb vonása a mindenki kézben tartását célzó végletes centralizáció volt. Ez a folyamat degradált minden helyi értéket és eljelentéktelenített minden valós helyi tekintélyt, fontosságot. A reálszocializmus unalmasan egyenlősített világában szinte csak a központot képviselő helyi kiskirályok maradtak jelentősek – kevés kivétellel általában értéktelen emberek –, míg egyeduralkodók lettek mindenben azok (monopolisták), akiket ritkábban tehetségük (nélkülözhetetlenségük), gyakrabban megbízhatóságuk alapján a központban pozícióba helyeztek. Ők lettek azok a közismert közszereplők – az élet minden területén –, akik az alattvalók számára mintaként, véleményformálóként és „nagy emberekként” stb. sokszor a közvéleményt erősen befolyásoló szerepet játszottak.
A szegényes kommunista világban igen előnyös volt ilyen emberré lenni, sok kiváltsággal és az átlagembernek szinte elképzelhetetlen életkörülményekkel járt a párt(állam) által támogatottnak, elfogadottnak lenni. A reálszocialista, nem közvetlenül politikai „elit” kör élete persze a normális polgári viszonyokhoz képest szerény volt, de az adott viszonyokhoz mérten, s a monopolisztikus helyzettel kipárnázottan már elég emberarcú életet nyújtott (lásd: „emberarcú szocializmus”). Innen kiesni aztán csak nagy butaságokat elkövetve lehetett, hiszen aki egyszer bent volt – keveseket leszámítva, akik az eltiporhatatlan külföldön is elismert tehetségek voltak –, az a „mi emberünknek” számított s egy olyan érdekszövetség részese, amelyet józan ésszel egyébként sem rúgtak fel. Voltak ugyan e körben alkalmanként fenegyerekek, fiatal, szülők ellen lázadók, alkalmi avantgárdisták és forradalmárok, de az örökkévalónak látszó rend ellen csak néhány „valódi öngyilkos” fordult belülről.
Különösen is tudatosodott e kiváltságos monopolhelyzet ’56 után, majd a puha diktatúra vége felé, amikor mindig kiderült, hogy – naivakat és fiatalokat leszámítva – a hatalom „belső ellenzéke” legfeljebb személycserékben, fiatalításban, nyugatias balos megoldású reformokban gondolkodott, de közben rendíthetetlenül „progresszív” maradt mindenben. Főleg abban, hogy e körökön kívüli más, „alattvalóságra” méltó gondolkodású és mentalitású egyének labdába ne rúghassanak (lásd: cél az, hogy az MSZP-nek az SZDSZ legyen a váltópártja).
S akkor a kedélyesen sikeres gazdasági lenyúlások (például spontán privatizáció, reimportált kimentett tőkék, majd később bankkonszolidáció, kárpótlási szédelgések stb.) után jött a hidegzuhany: az MSZ(M)P-t nem az SZDSZ váltotta le, s veszélybe kerülni látszottak az új politika oldaláról a monopolhelyzetek. Az óriási nehézségekkel küzdő első polgári kormány ugyan nem fenyegetett senkit, de a monopolisták még azt sem óhajtották eltűrni, hogy bármi jusson olyanoknak, akiket nem ők stempliztek. S létrejött az első híresen félős demokratikus charta, ahol kevés valódi tehetséggel tarkítottan a reálszocializmus bizományosai, „nagy nevei” a még zavarokkal küszködő magyar társadalom jelentős részét (körülbelül a választók 56 százalékát) megtévesztve – saját, jórészt nem versenyben szerzett, s így nagymértékben hamis presztízsére támaszkodva és az átmenet minden nehézségét a polgári kormányra hárítva – visszahozták a Kádár-rendszer embereit. Sokan, a balgák, azt hitték, hogy a rendszer szűkös szociális biztonságát is.
Nos, a kommunista „elit” visszajött, újra együtt volt a hatalmi és közéleti monopolisták nagyszerű együttese. A demokratikus charta örökre nyugdíjba ment, hiszen újra virágzott a szocialista demokrácia. Már csak az hiányzott, hogy újra mozgásba lendüljön a jó emlékezetű 99 százalékos népfrontos választási mechanizmus. A Horn-kormány szakértő rendteremtése is arra irányult, hogy majd jönnek ismét a „jó idők”, addig pedig mindenki várjon, akinek – szokás szerint – az a feladata. A demokratikus charta egyébként mélyen népbarát (= demokrata) képviselői csendben helyeselték a nép várólistára helyezését. Hiszen egyébként az ország tartotta a jól kijelölt irányt.
Ám újabb hidegzuhany következett 1998-ban, s a most már a nagytőke kozmopolita internacionáléjának szolgáló baloldali koalíciót a választók ellenzékbe küldték. S a kicsit öreges első polgári koalíció helyett lendületes (balos beszédben: erőszakos) fiatal erők jöttek, akik közül sokan – megbocsáthatatlan bűn! – a balos tanítómesterek indoktrinációjából szabadultak. Azt ott minimum megtanulva, hogy lehet-e pótolhatatlan értékű balos monopolisták nélkül is kormányozni, építkezni, élni. Halálos bűn ez, amely a „demokratikus chartát” is feltámasztotta. S a „veszélyben lévő” demokrácia véres fringiáját körbe hordozva, műfélelmes antifasiszta tömegek élére penderülve menetelnek újra a diktatúrában is állandó passzussal bíró „elit” értelmiségiek, akiknek könyvei, filmjei, darabjai, szereplései – most derült ki – végül is a párton kívüli bolsevik (társutasok) lelkületével születtek, a „valódi haladást” szolgálták.
De végül is mi a baj? A velejéig hamis fasisztázáson, antiszemitázáson és félésen kívül mit tudnak e „nagynevű” elvtársak és hűséges sznobjaik érvként felhozni? A társadalom úgynevezett kettészakítása, a reálszocializmus nem nagyon emlegetett vívmánya volt. A korrupcióban a két baloldali párt híveként aligha van sok erkölcsi alap a vádaskodásra. A médiavilág „elfoglalása”, illetve „megfélemlítése” közben – nem meglepően – a monopolisták embereinek propagandája ömlik naponta, abszolút többségben.
A magyar nép pedig, bár – sajnos – a kommunizmus jóvoltából még sokkal rosszabbul él, mint a tudományos világnézet uralmát megtapasztalni nem kényszerült nyugat, nem fél, nem antiszemitáskodik és lassan visszatérő önbecsüléssel kezd magához térni. Fiatalabb nemzedékeiben a kommunisták és szövetségeseik igen alacsony támogatottságúak (minden felmérés szerint). S az új monopolista chartának ez az igazi baja. A történelmi változások lassú igazságtétele elmossa a múlt ásatag nagyjai alól a diktatúra idején emelt piedesztálokat, s a régi szép kiapadhatatlan pénzű időket a nagy vagyonúvá lett egykori elvársak sem tudják, akarják (?) visszahozni. Ahhoz monopolistán kezelt közpénzek kellenének, mert különben versenyezni kell „senkiháziakkal”, olyan zsűrik előtt, ahol már nem mindig lehet barátilag telefonálni. Sőt, bizonyos kirekesztettek vádjai szerint, most mások telefonálhatnak.
Hát ez a demokrácia megcsúfolása, sőt vége. Hogyan merészelnek itt senkik dönteni, választani, irányítani azok nélkül, akik évtizedeken át zárt körben és körből tudtak mindent, sőt mindent akár jobban is tudtak? Miféle demokrácia az, ahol leválthatók a legjobbak, a szakemberek, az elit? Itt minden veszélybe került, ami szent (nekünk)! Fel hát a harcra azért, hogy mindenki oda kerülhessen, illetve mindenki ott maradjon, ahová való. A demokrácia nem jelenti azt, hogy általunk a történelem szemétdombjára hajított eszmék, gondolatok és képviselőik hatalomra jussanak. A történelem szükségszerűségét a szocializmus monopolistáinak új chartája képviseli, s a történelem kerekét vissza fogják forgatni. Fáklyára fel!