Fennköltek, mesterkedők: rokokó líránk emlékei

Kazinczy Ferenc, aki irodalmunk megfellebbezhetetlen szavú pápája volt a XVIII. század végén, a XIX. század elején, finnyásan elhatárolódott a „mesterkedőktől”, azon költőktől, akik nem a „fentebb stílt” kultiválták. Nem voltak pedig tehetségtelenek e poéták, Édes Gergely, Gyöngyössi János, Mátyási József, Poóts András és társaik, akik – igaz, néha a vulgáris ízlést kiszolgálva – népszerűbbek voltak a „fennkölteknél”. Költészetük, ahogy a Csokonaié is, a debreceni diáklírából, ebből a furcsa „parasztrokokóból” szökkent szárba.
Köztük az első hely Édes Gergelyt (1764–1847) illeti meg. Leleményes, bizarr, bolondos verseket írt. És rengeteget. Életműve tetemes része ma is kiadatlan. Református lelkész volt amúgy, és életében két kötete jelent meg: Iramati és danái, illetve Keservei és nyájaskodásai. Mindkettő Vácon.
„Bölcs, szőrköntöst ölts, örömödhöz több örömöt tölts. / Könny-özönök közt nyögj, jöjjön öröm, könyörögj. / Úgy kurucúl bút futsz, úgy rút bún túl kurucúl jutsz. / Úgy múl rút hurutunk s Burkusul uccu futunk…” – írja egy ö és u hangokból eszkábált négysorosában. A fennkölt antik distichon és a kerge téma ellentéte egyértelmű: szegény Kazinczynak a háta borsódzott e verseket olvasva. Ma viszont élvezzük ezt a bolondozást, ahogy például az Okosan nyomorgóhoz négy sorát is: „Óh okos, óh nyomorogj, dolgodhoz fontos okon fogj: / Jót gondolj, jót szólj, sok gonoszoktól oszolj. / Így ki-ki, mint hív szív, mit tisztit is írni kinyílt mív, / Dícsír s így víg, hí nyílni, virítni, ki ír.”
Írt ugyan Édes Gergely „emelkedett verseket” is, ám Kazinczyék nem fogadták maguk közé. Jobbak is rokokós szófutamai, például a Némely tavaszi madarakról című vers hangözöne: „A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász / fecske: firics! fricsér! a cinegécske: vicinc! / A pintyőke: pipinty! a csíznek ez a szava: csíz! csíz! / A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét. / Mondja pacsirta: Vidék! ki-ki dícsér, mind ki-ki dícsér! / Erre rigó görögül mond: flüaréo! rió! / Banka pedig: to to tót! jó tót vót! hup-hup, upup-hup…” És így tovább. Harsog a tavaszi madárzenekar…
Gyöngyössi János (1741–1818) szintén református lelkipásztor. Kora egyik legnépszerűbb költője. Versbe szedte például az esztendőt (Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőben), de az antik verseléssel is kacérkodott. Főképp azért szokták emlegetni, mert ő volt költészetünk nagy „leoninus-verselője”. A leoninus furcsa hibrid forma: antik metrum, melyben a sorok vége összecseng, tehát: rímes hexameter, rímes alkaioszi, rímes szaffikus vers. Kazinczy ezen is szörnyülködött eleget. „Most, mikor mord tél kikelettel éled, / Homlokán fekvő ködök éje széled, / Fű, fa bimbózó tavasz udvarából / Kél ki porából…” – írja Gyöngyössi. Érdemes versével összevetni mondjuk Berzsenyi Osztályrészem című művét. Az is szaffikus ritmusban zeng, de rímek nélkül.
A mesterkedők legfurcsább különce viszont alighanem Poóts András volt. Ő is református lelkipásztor! De igen zavaros az élete. Iszik, elválik, börtönbe kerül. A versei összevissza indáznak. Csupa íz, szín, sejtelem. „Púderezett fővel, forog a tél, zúzos idővel, / S ősz haja, tél idején, őszt mutat árva fején. / Ősznek az őszt mondod: de miért nincs annyira gondod? / Hogy mikor ősz neve van, barna tekintete van. / Ősz-e, ha, más végrűl Jupiter vizet öntöz az égrűl? / Porba vizet ha ki hint: lát csupa gesztenyeszínt…” Ez is leoninus: rímes distichon. Nehezen követhető, de mély, színes és izgalmas.