Egyszerű lehet a dolgod, ha curriculum vitae írására kényszerülsz: aki 1983. október 23-án született, annak nemigen kell hosszan sorolnia élete eseményeit. De annál jelentősebb eredményekkel dicsekedhetsz. Hogyan sikerült tudósnövendékké válnod ilyen fiatalon?
– Kiskoromtól érdekel a kémia, a biokémia, a reáltárgyak általában. Anyai ágon mindenki fizikus, matematikus volt. Édesanyám programtervező matematikusként végzett Szegeden, később tanári képesítést is szerzett, most számítástechnika–matematika szakos középiskolai tanár. Apukám kereskedelmi igazgató egy fehérvári cégnél. Nagymamám is matematika–fizika szakos középiskolai tanárként dolgozott. Nagyapám fizikaprofesszor volt először Szegeden, majd a mosonmagyaróvári agrártudományi egyetemen. Az általános iskolai tanító néni versenyekre hajtott, kiderült, hogy nagyon érdeklődő vagyok.
– Gondolom, a család terelt a reáltárgyak felé.
– A hajlam bizonyára számít, de az is fontos lehetett, hogy amikor kérdezősködtem, válaszoltak. Nagyapám tudományos igénnyel magyarázta el a dolgokat. Sajnos öt éve meghalt.
– Az iskolában mintagyerekként teljesítettél?
– Igen. Negyedik után a nyolcosztályos Ciszterci Szent István Gimnáziumban tanultam tovább, az idén érettségizek. Itt nyolcadikig kitűnő voltam, aztán elkezdtem kutatni, s becsúszott egy-két négyes. De talán a lázadás ösztöne is közrejátszott.
– Mikor érkezik a diák ahhoz a határhoz, ahol már nem lehet minden tantárgyból egyformán jól teljesíteni?
– Az a motivációtól függ. Harmadikos koromban túl sok mindent akartam egyszerre csinálni. Egyesületben atletizáltam, az NB I-ben röplabdáztam, kórusban énekeltem, nyelveket tanultam, s kutatásba fogtam.
– Tizennyolc esztendősen nem félmondatnyi jelentőségű dolog, hogy valaki tudományos kutatásra adja a fejét!
– Középiskolában is folytatódott a versenyek sorozata, matematika, fizika, kémia, számítástechnika… A sárospataki diákvegyész-napokon 2000-ben az Alzheimer-kórról tartottam kiselőadást, amelyre Kapocsi Margit Katalin tanárnőm készített fel. Egy igaznak tűnő feltételezést szándékoztam bizonyítani: azt, hogy az alumíniumionok közrejátszhatnak az Alzheimer-kór kialakulásában. Erről már publikáltak korábban, az én kísérletem pedig úgy kapcsolódott hozzá, hogy alumínium használati eszközöket vizsgáltam, miként oldódnak a szerves és szervetlen savakban, amelyek az élelmiszerekben találhatók. Kicsit időszerűtlen volt az egész, a feltevést már elvetették.
– Akkor miért választottad ezt a témát?
– Még nem tudtam, hogy kissé idejétmúlt. Egyébként a középiskolai versenyek és konferenciák igazából fölkészítésül szolgálnak a későbbi tudományos kutatásokra.
– Mit szóltak otthon a teljesítményedhez?
– Apukám nem örült a választott kutatási területemnek, nem értette, miért kellene egy tizenhat éves gyereknek az Alzheimer-kórral foglalkoznia, de nem szólt bele.
– Nem nyomasztott a téma?
– Abszolút nem. Tudományos érdeklődés, kíváncsiság vezérelt. Akkor hallottam először a neurotranszmitterekről, s nagyon érdekelt.
– Igértek extrajutalmat a szüleid egy-egy különleges teljesítményedért?
– Egy-egy jól sikerült verseny után néha elmentünk pizzázni a családdal, de a jutalmazgatás sosem volt jellemző nálunk. Hogy azért hajtson a gyerek, mert kap érte valamit. Bennem nagy a versenyszellem, élvezem az egészet.
– Az iskolatársak, barátok nem tartottak strébernek?
– Nem, az osztályközösségünk nagyszerű. Az általános iskolai osztályomból tizenketten jöttünk át a gimnáziumba, s mindenki teljesít. Nem sikk a nem tanulás.
– Tehát az Alzheimer-kórról tartott előadásod indította el a kutatást. Hogyan folytatódott?
– Csermely Péternek, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem professzorának megtetszett az előadás, s meghívott a Kutatódiákok Országos Szövetségének káptalanfüredi táborába. 2000. augusztusában felajánlotta, hogy dolgozzak a laboratóriumában. Itt kerültek látókörömbe a stresszfehérjék, amelyek mostani kutatásaimnak is fő témájául szolgálnak.
– Hol vannak ezek a stresszfehérjék?
– Minden sejtben megtalálhatók. A sejten belül a fehérjék nagyon érzékeny szerkezetű molekulák. Stressz hatására megsérülnek, kitekerednek, elromlanak. Ekkor termelődnek a stresszfehérjék, s megjavítják őket.
– Hol látható ez a folyamat?
– Sehol, ez a mikrovilágban zajlik. De látványos kísérlettel bizonyítható. Létezik például egy luciferáz nevű enzim, amelyik fényt bocsát ki. Ha hősokk éri, vagyis ha megfőzzük a luciferázt, elveszíti a működőképességét, nem világít. Ha hozzáadjuk a stresszfehérjét a sejtekből kivont oldathoz, az megjavítja a luciferázt, és ismét világít.
– Mi a lényege az általad fölvetett tudományos problémának, s mi benne az újdonság?
– Az alapvető kérdésnek azt tartottam, hogy iszonyú sok stresszfehérje van jelen a sejtekben akkor is, ha semmi sem történik velük. S erre nem tudjuk a magyarázatot. Baktériumoknál még megokolható, mert nagyon gyorsan termelődnek a fehérjéik, de a növények, az állatok és emberek sejtjeiben, azaz az eukariótasejtekben nem tudjuk, miért vannak jelen ekkora számban nyugalmi állapotban is. A laboratóriumban végül abból indultunk ki, hogy a stresszfehérjék valószínűleg hálózatot alkotnak. Ha ez az állítás bebizonyosodna, akkor akár átrajzolhatja a sejtplazmáról alkotott képünket is. Eddig úgy képzelték ugyanis, hogy a sejt a sejtmagból és a sejtvázból áll, s köztük a sejtplazma olyasmi, mint valami sűrű leves. De ha beigazolódik a feltevésünk, ez az elmélet megdől.
– Te állítottad fel ezt a tézist?
– Csermely Péter professzor állította föl a tézist, az én feladatom a bizonyítás volt. Két modellen hajtottam ezt végre a lehető legegyszerűbb módon. A két sárga műanyag tál a félbevágott vörösvértestet, benne a vörös gyöngyök a plazmát szimbolizálják. A pálcikák a sejtvázat, a fehér háló pedig a stresszfehérjék hálózatát jelképezik. Ha kevés a stresszfehérje, s kilyukasztjuk a sejtet, sokkal gyorsabban kifolyik a belseje, mint abban az esetben, ha a stresszfehérjék sűrű hálót alkotnának.
– Hogyan kerültél e kísérleteddel versenyre?
– Tavalyelőtt decemberben írta ki a pályázatot a Magyar Innovációs Szövetség a 2001–2002-es versenyre, immár tizedszer. Összefoglalót küldtem a munkámról, amelyet százharminc pályázattal együtt vizsgáltak a szakértők. Később részletes kidolgozást kértek, s feleannyian maradtunk. Végül a kutatási terület szakértőjeként egy referáló zsűritaggal kellett beszélgetést folytatni, amelyről majdnem lemaradtam. Ezen a versenyen első díjat nyertem, s a három első díjas kapott meghívást a norvégiai Bergen városába tavaly szeptemberben, az Európai Unió által fiatal tudósok számára kiírt versenyre. Itt második helyezést értem el, amivel háromezer euró pénzjutalom járt, s különdíjként meghívtak Stockholmba a Nobel-díj átadásának ünnepségére.
– Miért maradtál le majdnem a beszélgetésről?
– Mert egybeesett az időpontja egy szintén Budapesten szervezett nemzetközi kórusfesztivállal, amelyre a gimnáziumunk féfikara is meghívást kapott. Nagy része a mi osztályunkból került ki, nem akartam lemaradni a közös szereplésről. Először megorroltak rám az innovációs szövetségben, azt hitték, nem veszem elég komolyan a versenyt. Aztán elnapolták a beszélgetést. Addigra azonban már beadtam a pályázatomat, amellyel nyertem.
– Milyen hangfekvésben énekelsz?
– Tenor. A tizenegy tagú férfikarunk általában madrigálokat ad elő, szívesen énekelünk együtt. Barátaimmal alakítottunk egy kis zenekart is három éve, a DickiD nevű bandánk heavy metalt, rockot játszik, énekes vagyok a csapatban.
– A tudós emelkedettségben is elkerülhetetlen, hogy szóba hozzuk a pénz kérdését. Utazás, könyvek, számítógép, telefon, laptop, ruha, zsebpénz. Semmi sincs ingyen. Hogyan győzi a család?
– Átlagos anyagi helyzetben élünk, ha nem lenne segítség, nem tudnám végigcsinálni a versenyeket. Az innovációs szövetség fedezi az útjaimat, így legközelebbi részvételemet is a világverseny harmadik fordulóján a kentuckyi Luisville-ben. A szüleim egyébként rengeteget dolgoznak, hogy nekünk mindent előteremtsenek.
– Hányan mértétek össze a tudásotokat Bergenben?
– Kilencvenöt versenyző érkezett harmincöt országból hatvanöt projekttel. A Magyar Innovációs Szövetség titkára, Antos László kísért el, a Grieghalle hatalmas termében kaptunk egy-egy standot. „Körbejártak” bennünket a zsűritagok, s meg kellett őket győzni, hogy értelmes a kísérlet, illetve helytálló az állításunk bizonyítása. Vittem magammal kölcsönlaptopot, posztert s a műanyag sejtmodelljeimet. Két másik magyar fiú is meghívást kapott, az egyikük egy SMS-interface-t talált ki, a másikuk pedig egy új vitorláshajó-árbocszerkezetet. Az előbbi, a budapesti Dévai Zoltán az Európai Szabadalmi Hivatal különdíját nyerte el.
– Tolmácsot adtak?
– Angolul beszélt mindenki. Középfokú angol nyelvvizsgám van. Franciául és németül is elboldogulok, s tanultam egy kicsit olaszul és latinul.
– A hatvanöt projektből hányadik lett a tied?
– Három első és három második díjat ítéltek oda. A második díjam tehát azt jelenti, hogy a negyedik legjobbnak tartottak.
– Felnőtt, tudós emberekkel értekeztél angolul tizennyolc évesen. Tudod magadról, hogy különleges vagy?
– Nem érzem magamat nagyon különlegesnek.
– Pénzjutalom is járt a díjjal?
– Háromezer eurót nyertem vele, ebből vettem saját laptopot.
– Milyen a viszonyod a pénzhez?
– Alapvetően nem igényem a pénz. Jó, ha van, mert akkor egy kötöttséggel kevesebb, és nem szeretem a kötöttségeket. A pénztelenség behatárolja az ember szabadságát, de a lehetőségeimet tudomásul veszem. Igyekeztem észszerű dolgokra költeni a norvég pályadíjat is.
– December 4-től 11-ig Stockholmban vendégeskedtél a Nobel-díj-kiosztó ünnepség ifjú tudós növendékeként. A képeken frakkban feszítesz, a lányok pedig pompás estélyi ruhákban virítanak. Frakkot nemigen hordasz a gimiben. Honnan tettél szert rá?
– A svédeknél számos ifjúsági szövetség működik, s az egyik, a stockholmi tudósok nemzetközi szövetsége szervezte a részvételünket. Nemcsak a Nobel-díj-kiosztóra hívtak meg, hanem egyéb eseményekre is: jártunk az uppsalai egyetemen, a stockholmi parlamentben, találkoztunk Viktória hercegnővel, bulikra is elvittek minket. Még itthon kaptunk írásos tájékoztatót a programokról és az elvárásokról, azt írták: úriembereknek kötelező a frakk fehér mellénykével, fekete nadrággal és fekete fűzős cipővel, hölgyeknek hosszú báli ruha az előírás, amely nem lehet sem fekete, sem fehér, s deréktól lefelé bővülnie kell. Édesanyám nyomozott utána, honnan szerezhetnénk frakkot, végül némi bonyodalom után a fehérvári Siker üzletház kölcsönadta a saját egyetlen frakkját, amely pontosan passzolt rám.
– Károly Gusztáv svéd király lányával, Viktória hercegnővel milyen volt a találkozás?
– A királyi palotába busszal vittek minket, s útközben okítottak a protokollra. Nem you-nak – önnek – kell szólítani, mondták, hanem egyes szám harmadik személyben, ami a magyar nyelvben szerencsére nem szokatlan. Tehát így: Viktória hercegnő, hogy érzi magát? Harmincan érkeztünk a palota fogadótermébe, röviden köszöntött bennünket. Viktória közvetlen, kedves huszonnégy éves lány. Kezet fogtunk, általános kérdésekről váltottunk szót, én megkérdeztem tőle, hogy bírja a protokolláris kötöttségeket. Bevallotta, nem különösebben szereti őket, de a hercegnőséghez ez is hozzátartozik.
– Nem okozott szorongást, hogy az meglehetősen más világ?
– Nem. Egyik este a diákklubházban tanítgattak minket az etikettre. Az evőeszközök használatára, tószt hallgatására és mondására, arra, hogyan viselkedjünk az ünnepi vacsorán, miként bánjunk illendően a mellettünk ülő hölggyel. Foxtrottozni is tanítottak, aminek a Nobel-bálon vettem hasznát. Az egyik partin kérték tőlünk, hogy mindenki jelenítse meg valamiképpen a nemzetiségét. Itthon számtalan ötlet fölmerült, anyukám kis vászonzsákocskákat varrt, szegedi paprikával töltötte meg őket, képeslapokat, tollakat vittem. S ott, a nagyteremben hirtelen ötlött eszembe, hogy elénekelem a magyar himnuszt. Bezengett a terem, még sohasem éltem át így az emelkedettséget. A többiek is meghatódtak, holott egyetlen szót sem értettek.
– A századik Nobel-díj-kiosztón részt venni valódi kiváltság…
– Limuzinokkal szállítottak bennünket a helyszínre, a Concert Hallba. Ültem a frakkban a luxuskocsiban, a televíziót kapcsolgattam, s úgy éreztem, ez egy film. Vagy álom. Az összes élő Nobel-díjas meghívást kapott, úgy százötvenen lehettek, a tizenhárom új díjazottnak Károly Gusztáv király adta át a megtisztelő kitüntetést. A másfél órás ceremónia alatt a díjátadásokat egy-egy operabetét követte. A fizikai Nobel-díj átvétele után a szimfonikus zenekar illusztrálta, hogyan áramlanak a részecskék először összevissza, majd a természet rendje szerint egységben, s miként adódnak össze egy hullámmá. Frenetikus hatást értek el vele. Hagyományosan svédül olvassák föl a jutalom indoklását, a közönség írásban, angolul kapja meg a szöveget. A vendégekkel, házastársakkal hozzávetőleg másfél ezren vettünk részt ezen a nagyszerű rendezvényen. Előtte, a Nobel Alapítvány fogadásán szót válthattam Oláh Györggyel, az 1996-ban Nobel-díjat kapott magyar fizikussal. Az amerikai Eric Cornell-lel, az éppen díjazott fizikussal is beszélhettem, s utána, az éjfélig tartó Nobel-banketten a 70–80-as évek muzsikáját játszotta az élőzenekar a városházán. Erre gyakoroltuk a foxtrottot.
– Érettségi után hol tanulsz tovább?
– Már fölvettek az ELTE vegyészkarára, s belépési jogosultságom van tizenhat magyar felsőoktatási intézménybe. Az országos középiskolai tanulmányi vetélkedőn tavaly döntőbe kerültem kémiából, az is számít. Most magyart, történelmet és matematikát tanulok gőzerővel.
– Mi szeretnél lenni?
– Biokémikus kutató. És zenész. És sportoló. És boldog.
Ukrajna
Újabb döbbenetes felvételek kerültek elő a kényszersorozásról + videó
