Hagyomány és erőszak

Sebeők János
2002. 01. 12. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kezeket le, a hímes tojás nem bánt. Eddig megvolnánk. Kinn a bárány, benn a farkas, kinn dísz, benn lég. A rokka is ártatlan jószág, miként alsószoknyába sem halt még senki sem bele. Tivornyába csak-csak, cikornyába mikor? Csőrből előkunkorodott, pityeri, pintyi kacskaringók, velük az Isten, ők nem bántanak. A harang sem bánt, hiába ostromol eget. Ki létra nélkül tör fölfelé, az tudvalevőleg veszélytelen.
Kezeket le, a sámándob sem bánt. Ő van veszélyben egymaga, hisz bármikor meghasadhat túlfeszítve, ugyanakkor ütnie nincsen mivel. Nem fegyver ő, csak hangszer.
Múltával – dicsérd – a nyárnak s melegedtével a fütőtestnek hol van már a tavalyi szúnyogcsípés? Eltávolodva a hagyománytól, úgy tűnik, mintha csak jó lett volna, és eleve csak jó lehetne. Gyökértelenül földlabda után vágyunk, de szeretnénk futballozni is. Iszik vagy vezet? Földlabda vagy gurul? A véres hagyomány zavarba ejt. Mert az addig oké, hogy Cseh Tamás nyaranta két hónap erejéig indiánnak áll. Eddig oké. Minden tiszteletem az övé. Elvégre kezeket le, a sámándob nem bánt. Ám vajon mitévők lennénk akkor, ha híre jönne, hogy Cseh Tamás az indián táborból hazaérkezve mint győztes bakonyi indián egy börzsönyi indián skalpjával mutatkozik?
Vágyunk az őshagyomány után, de magától értetődőnek vesszük, hogy az őshagyományból a nem kívánt részek törlendők. Pápua önrendelkezés igen, emberevés nem. Na már most engem az érdekel, hogy mi a teendő akkor, amikor a pápua kultúránál erősebb kultúrák próbálnak ragaszkodni a maguk „pápua” normáihoz.
Dél-Korea szerint a kutyaevés nemzeti hagyomány, s a kutya előzetes megkínzatása ugyancsak része ennek a hagyománynak: stressztől hízik az íz. Így aztán Dél-Koreában az állatvédő Brigitte Bardot persona non grata. Egy okvetetlenkedő non grata perszóna.
Spanyolország szerint a bikaviadal nemzeti örökség. Akik azt mondják, hogy emberek örömüket lelik az állat halálában, nem értik, miről is van itt szó. Nem elég érzékenyek.
Norvégia ugyancsak puszta hagyománytiszteletből ragaszkodik a bálnavadászat jogához. Bálnazsíron hízik a máj. Norvégia szigony nélkül olyan, mint a skót szoknya nélkül. Bálnazsírlámpást a norvég villanykörtéknek! És karácsonyfát az olajágaknak.
Vajon karácsony volna-e a karácsony fenyőfa nélkül? Miféle karácsony volna az, amely nem egy Erdélyből származó, halott faóriás által tiszteleg a Kisded előtt?
Az erőszakos, természet- avagy épp önpusztító hagyományokkal szakítani ma kétféleképp lehet. Vagy az értelem erejénél fogva, vagy Ábrahám módjára.
Ma hajlamosak vagyunk zárójelbe tenni a felvilágosodást, „jobbik eszünket”. A New Age optikáján keresztül nézve példának okáért ma csak természetgyógyászat vagy orvostudomány közül választhatunk. Babona nincs. Pedig hát a neoprimitív, politúrozott, hiperszensz sámánlélek legnagyobb bánatára babonák márpedig vannak. Tömérdek olyan praktika ismert, amely manapság sem az orvostudomány, sem a természetgyógyászat számára nem elfogadható. A természetgyógyászok sem vágnak eret, és gyógyító szándékkal senki sem vallja, hogy hasznos szer a higany. Addig, amíg valami csak haszontalan, még bebújhat a szabadság palástja alá, de ha káros is amellett, hogy haszontalan, akkor már nem a szabadság palástja, hanem az értelem árnyéka borul fölé. Összhangzó értelem, ahogy Madách mondotta. Fejben nem jó lakni, mert fog hasogatni. Akinek van esze, fogja föl – a kritizáló tiszta észnél fogva önpusztító hagyományainkon igenis túlléphetünk. De akinek hite van, az sincs eleve hátramaradásra ítélve. Akármikor felszabadulhat a rossz kötés alól, mert hisz ott van előtte, amint mondottam fentebb: az ábrahámi mód.
Ábrahám történetéből dramaturgiailag és teológiailag az elszántság a legfontosabb. Hogy Ábrahám elvileg hajlandó lett volna föláldozni Izsákot az ő Uráért. Az Ábrahám-történet hétpróba, avagy inkább egypróba, mai szóval élve alkalmassági teszt: alkalmas vagy-e a feltétel nélküli szolgálatra? Valójában persze példázat az emberáldozat tarthatatlanságáról. Isten többé nem ragaszkodik az emberáldozathoz.
A legtöbb, amit ember megtehet az üdvösségért: önmaga feláldozása, s a legtöbb, amit megcselekedhet az emlékezetért: az emberáldozatról való lemondás. Áldozat ábrahámi értelemben csak Jézus Krisztus lehet.
Az evolúció az embermészárszéktől az eucharisztiáig híven mutatja, hogy miképp lehet szakítani a szakrális büszkeség – mondjam így – számára akár alapvető jelentőségűnek vélt hagyományokkal is. Ha magát az emberáldozatot képesek voltunk föláldozni a szentség magasabb fokáért, akkor kifoghat-e rajtunk a karácsonyfa, a bika, a bálna és a kutya?
Álmodom egy világról – Martin Luther King, figyusz? –, amelyben a karácsonyfa örökzöld dallam: pásztorok, pásztorok, s nem fagy vízkeresztkor ágára a dal.
Álmodom egy világról, amelyben élve is lehet spanyol a bika.
Álmodom egy világról, amelyben a bálna jó hazafiként megszigonyozatlanul is tengerszint fölé sóhajthatja, hogy óh, Norvégia…
És álmodom egy Dél-Koreáról, hol a karaván halad, és a kutya ugat…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.