Jezovics lányai

Jezovics ugyancsak megélemedett, mire a 2002. év közeledett hozzá. Szakálla őszbe csavarodott, mint a természet feje, a ragyogó szem borúsra vált volna, ha engedi. Arcbőre pompásan virított a kemény levegőben, szerette a telet, az arcát maró jeges szélben bőre kipirult, mint az úri kisasszonyok könyöke, ha kiestek a szánkóból a dermeteg hóra.
És egyáltalán nem akart megélemedni. Bölcs lenni, bólogatva szívni a réveteg pipát, amit az igazságügy-miniszter asszony küldött elégedetlenkedő szájába, mellyel folyton gyalázta a fennálló világrendet. S főleg persze saját lányait, akik nagy számban voltak, vagy négyen, utóbb pedig már egyenesen öten, s akiket tökéleteseknek szeretett volna látni, pedig hát nem voltak azok.
Ugyancsak az igazságminiszter asszony küldött év végére egy futárt, fölajánlva szoros segítségét, ha már a nagy teherből az egyik leánytól meg akarna – legalább kis időre, egy-két évre – szabadulni, ne nyomná a szívét, mely százötvennel is szokott zakatolni a megkattanásig, hogy úgy kellett a kizökkent időt helyrenyomni – először a nyaki ütőér ujjakkal való passzírozásával, majd jó adag veropraminos infúzióval a mentőkórházas fekdesőben a szaggató aritmiát a fejtetőt kiverő 220-as vérnyomással lepréselni.
Ne izgassa magát. Az állam van, ahogy van, elvan nélküle is, se roszszabbul, se jobban, a kultúrát a fiatalok elejtették, mint könnyű vadat a vadászok, és otthagyták heverni az erdőszélen a liberál vadászok fosztogatására, az ország pusztul, szétszedi az úri (német)szél, a dörgő.
Jött hát a futár, valamelyik leányát fölajánlhatná egy évre egy külföldi tartományba, hogy ezzel is könnyítsen a sorsán; az meg tanulhatna, amit akar, nyelvet, művészetet, mifenét, s kímélné atyja szívét.
Jött hát a futár. Melyik gyerekét adná?
Talán az elsőszülöttet.
Jezovics már előre dühöngött, ha eszébe jutott elsőszülöttje. Milyen is? Jaj. Az elhagyatottság tartományának magányos királynője. Vagy? Netán utcaseprője? Csodálatos kék szemű várkisasszony, aki bolti eladóként trónol egy nyomtatványüzlet pénztárában és hippifüzérrel a nyakában, három gyermek didergő birtokában – a leányfalusi ház nyolcfokos fűtetlen jégkamrájában, mert két év alatt nem tudták megoldani, hogy egy kis kandallómeleg futkározzon a nyomorult házcsöveken.
Viszont. S jött a viszont. Olyan tünemény van az agyában, hogy festményei maguktól égre kelnének, ha egyáltalán megfestené őket. Egyelőre az elsőszülöttet nem adja.
Másodszülöttje apai nagyanyjától örökölt csalántermészetével lassan kiűzi közvetlen családjából, a nyolcfős csapatból állandó zsörtölődésével az összes lélegző személyt, a férjtől kezdve lassan mindenki retteg, hogy rázubog az egri nők tűzesőjénél nagyobb düh-láva, elemésztve a szív-szeretetet.
Viszont. Hat gyerekszülés után, negyvennégy évesen is versenyre kelhetne bármelyik mai csitri folyondárral, és olyan alkotókészsége van és perzselő humora, hogy Rodolfo és Karinthy Frigyes egyszerre megirigyelhetné. Nem. Őt nem adja.
Harmadszülöttje a riadalmas és bárányalkatú asszonylány, aki titokzatos belső békéjével legelhanyagoltabb perceiben is angyalok unokája? Az elgyámoltalanodott kisgyerekek kék szemű édesanyja? Akik gyöngéden tépik le róla a húst, hogy szeretetükben elmajszolják a világ legjobb férjének bávatag jelenlétében? Aki oly közel áll Istenhez, hogy bármikor fölkapja a telefont, és átszól neki az égen: Uram, szelídséged visszarettent bennünket saját durvaságainktól! – a múltkor is egy tükörtojást faxolt át a nyűglődő Öregnek?
Nem adom – gondolta Jezovics vénen.
Negyedszülöttje, aki villogva pompázik villanó üdeségében, és siránkozva neveli két ijedt szemű, gyönyörűen nyávogó gyermekét, s még azt is megengedi nékik, hogy a kádban vacsorázzanak a parizert lazán a vízbe hullajtva, s eluralkodnak ifjonti anyjukon, mint majommamát csípő bolhák? Akivel kitol a társadalom, a negyedik diplomája után is egy alagsori szobában okítgasson beszélni soha meg nem tanuló kisegyedeket, s bocsánatot kér azért, hogy él, ahelyett hogy úgy arcul csapná az igazgatót, hogy beessen a folyosói szemléltetővitrinbe?
Viszont ezüstharangként csilingel a hangja, s számon tartja a családi igazságtalanságok megbocsáthatatlan listáját, apja bűneit, melyekből egyszer Jezovics az égre menekülhet kislánya selyemzsinóros segítségével. – Nem adja.
Az ötödik, a nevelt lány, aki szépségével világokat vakított, nem lehet a te derekad harmincnyolc centiméter, nem lehet a te hajad Loreley-hosszúságú zuhatag, mert az általános iskolás gyerekek azon kapaszkodva akarnak átkelni nemcsak a Rajnán, de a Dunán is, hogy aztán hozzámenjen egy bájosan gazember, gyapáló, indokolatlanul részeg gépkocsi-huszárhoz, akiből zeneigazgató is lehetett volna Makk Károly filmrendező hosszan készülő francia–svájci koprodukcióiban is akár, aki ezt a fickót mai napság sem tudja móresre tanítani vagy átdobni, mint azt a palánkon?
Viszont eme nevelt lánynak ő az egyetlen embere, erre a sápatag fiatalasszony akkor is számíthat, ha lehull az éj, és előjönnek a denevérek, és könnyek hullanak a zsebkendőkre.
– Nem adom őket! – ordította Jezovics. – Neveljetek a társadalomnak boldog janicsár-lányokat, a gyermekeim nem adom! Olyanok, amilyenek, mi tovább énekeljük együtt az átkozott, szent Lehetetlenség sorvasztó énekét. Jezovicsok vagyunk s azok is maradunk!
Pengett a téli nap, ahogy aláment a felhőknek.