a közvélemény-kutatást tartanánk az egykori engedetlenek között arról, hogy mi a hivatalos álláspont 2002-ben a Dunakanyar tekintetében, sokaktól alighanem tájékozatlanságukat kifejező vállrándítás volna a felelet. A megsebzett táj lakói és szerelmesei persze számon tartják az érvényes paragrafusokat, a veszteségeket és a tennivalókat is. A térség települései (először hatvanhat, aztán hetvennégy) még 2001 derekán szövetséget kötöttek, hogy közösen küzdjenek a Dunakanyar felvirágoztatásáért. Magyar módra szövetkeztek, persze kezdetben lelkesen és tevékenyen, majd lazán és feledékenyen. Az új esztendő kezdetén a térségről felelősen gondolkodó férfiakat ültettünk egy asztalhoz: Székely László kormánybiztost, Cserepes Tibort, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) hasznosítási vezérigazgató-helyettesét, Imre Zsolt országgyűlési képviselőt, valamint a térség jellegzetes és nevezetes településeinek önkormányzati vezetőit, hogy e szép vidék sorsáról beszélgessünk.
Az alapinformációt Székely László kormánybiztostól halljuk, jó nyitányaként az esztendőnek is, társalgásunknak is.
– Tavaly eldőlt a kérdés – mondja –: Szlovákia kormányhatározattal megerősített dokumentumban ismerte el, hogy a Magyar Köztársaságnak nincs jogi kötelezettsége az alsó erőmű felépítésére. A hágai ítéletnek az a mondata, hogy a nagymarosi erőmű nemcsak hogy nem épül fel, de értelme sincs, a két fél közös értelmezése szerint megteremti azt a fundamentumot, amely eldönti a Dunakanyar sorsát a következő évszázadra. Határozottan kijelenthető tehát, hogy az Orbán-kormány működése alatt a két állam, Magyarország és Szlovákia Bős–Nagymaros kérdésében egyezségre jutott. Számos fölvetés nyitott még, főleg a Duna felső szakaszán levő létesítmények sorsát illetően, de hogy erőmű nem épül a Dunakanyarban, az teljesen biztos. A további tárgyalások menetében célszerű volna megállapodás formájában is rögzíteni azt a tényt, hogy a magyar és a szlovák fél megegyezett, hiszen eddig tulajdonképpen egymást fedő, egyoldalú jogi nyilatkozatok születtek. Ezeknek a nemzetközi jogi kötelező ereje vitathatalan, de számos részletet még tisztázni kell. Egyelőre – bár a két fél alapvetően egyetért – olyan megoldásra kell törekedni, amely úgynevezett nullszaldós kártérítést eredményez. Olyan államközi megállapodást kell kötni, amely jogi nyelvre fordítja le az ítélet által körülírt helyzetet. Az 1997-ben született ítélet mai értelmezéséről ugyan pontos ismereteink vannak, de célszerű rögzíteni, miként érvényesíthetők a magyar ellenőrzési jogok a maradék létesítményrendszer szabályos üzemeltetésére, a Magyarországra érkező víz tényleges mennyiségére vonatkozóan.
Mindez – az 1997-es megállapodáshoz hasonlóan – közvetett vagy közvetlen módon érinti az állampolgárok jogait. A legérzékenyebben a Duna felső folyásánál, a szigetközi, csallóközi mellékágrendszernél, ahol az emberek életminőségét változtatta meg mindaz, ami a folyóval történt. A Dunakanyarban az ingatlan-adásvételi tilalom feloldása, a terület hasznosítása, sorsának végleges vagy legalábbis hosszú távú rendezése szolgálná megnyugtatóan a lakosság érdekeit. Az erre vonatkozó kérdésekre Cserepes Tibortól, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság hasznosítási vezérigazgató-helyettesétől kaptunk feleletet:
– A Kincstári Vagyoni Igazgatóság koordinációs szerepet tölt be ebben a kérdésben. Amikor megszületett a döntés a bős–nagymarosi beruházás leállításáról, egyben határoztak arról is, e területeket a magyar állam tulajdonjogának fenntartása mellett a Kincstári Vagyoni Igazgatóságnak kell átvennie vagyonkezelői minőségben. 2001 közepétől a területek döntő része, körülbelül 98 százaléka az igazgatóság vagyonkezelésében van. (Korábban háromszázharminc hektárnyi terület került a KVI hatáskörébe, ennek bizonyos hányadát értékesítették. De még most is a magyar állam tulajdonában, a hivatal vagyonkezelésében van kétszáznyolcvan hektárnyi terület.) Időközben a kormány felszólította az igazgatóságot a hasznosítási folyamat felgyorsítására, pontosabban, hogy jogi és gazdasági természetű javaslatokkal készítse elő a hasznosítást. Elsőként a jogi feltételeket kellett megteremteni. Tavalyelőtt módosították az államháztartási törvényt, ennek értelmében a kormány közösségi célokra egyedi döntéssel, ingyenesen önkormányzati tulajdonba adhat területeket. A Dunakanyart illetően tavaly májusban született meg az első nagyobb, átfogó kormányhatározat, amely a közutakat, bizonyos vízműveket, közösségi területeket, part menti sávokat ingyenesen önkormányzati tulajdonba adott. Fontos feltétel volt, hogy az ezekről szóló szerződéseket 2001. december 31-ig meg kell kötni. (Mind a két fél lendületesen dolgozott, a szerződések az ötéves elidegenítési tilalom, az ellenőrzési jog bejegyzése és sok egyéb megkötés feltüntetése mellett elkészültek, aláírták őket, a nagymarosi felvonulási lakótelep ingyenes önkormányzati tulajdonba adását is beleértve.) Ezek kizárólag a közösségi célokat szolgáló létesítményekre vonatkoznak, szép számmal vannak azonban még olyan területek a KVI fennhatósága alatt, amelyek főleg gazdasági célokra hasznosíthatók, vagy amelyeknek a tulajdoni rendezése a lakosság érdekeit szolgálná.
Visegrád önkormányzata például Hadházi Sándor polgármesterrel az élen azt a negyvenhektáros területet szeretné okosan hasznosítani, amely nagyobbrészt a bős–nagymarosi beruházás felszámolása révén keletkezett. Kiindulópontul a Dunakanyarnak az a jellegzetessége szolgált, hogy ez a térség csak egynapos turizmusra serkenti az embereket. Hoszszabb időre és nagyobb számban nem tudja fogadni sem a gyógyturizmusra, sem a konferenciaturizmusra érkezőket. Elképzelésük szerint önkormányzati erőből feltöltenék, közművesítenék az önmagában semmire sem alkalmas negyvenhektárnyi rehabilitált területet, a Visegrád előtti Duna-partot, majd pedig a gyógyturizmussal kiemelten foglalkozó Széchenyi-terv segítségével – milliárdos nagyságrendű beruházással – turisztikai központot hoznának létre rajta. E munkák ellenértékeként az önkormányzat megkapja a terület meghatározott részének tulajdonjogát. „Viszonzásul” a magyar állam két olyan területet kapna, a jachtkikötőt meg a tartalékfejlesztési területet, amelynek az értéke – éppen a környező átalakításoknak köszönhetően – szépen növekszik. Ez a gazdasági érdekeknek megfelelő csereüzlet (amely a szót: ingyenesség, nem ismeri) az előkészítés stádiumában van, megvalósítása után nem csupán példaként állhat a térség többi települése előtt. Hatása minden bizonnyal érezhető lesz az egész Dunakanyarban.
Természetesen fölmerül a kérdés a polgári jogrendet tisztelő emberben, miért nem kaphatják viszsza a régi tulajdonosok azokat az ingatlanokat, amelyek egykor, az erőmű-építési tervek előtt az övék volt. Azért, hangzik a válasz, mert igen erősen átalakították e vidéket az elmúlt tizenkét-tizennégy esztendő alatt.
– A korábbi struktúrát szétszabdalták, lehetetlen igazságosan, a régebbi jogviszonyoknak megfelelően rendezni ezt a térséget – mondja Cserepes Tibor. – Éppen ezért a közösségi célú ingyenes és a helyi és állami érdekeket egyaránt figyelembe vevő gazdasági hasznosítás tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak.
Nagy kérdés persze az adófizető polgár számára, hogy mibe került az országnak az a „kis kaland”, amelyet – minden racionalitás, tudományos érv és államérdek mellőzésével – a szocialisták kezdtek el, és folytattak csaknem a megvalósításig. A pénzügyi szakemberek nehezen „tetten érhető” költségekről beszélnek. Ami biztos: 1995 júniusában a parlament számára kormánybeszámoló készült a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer állami nagyberuházásról. Ebben szerepel egy összefoglaló táblázat, amely feltünteti, hogy 1990-ig mennyit költött az ország a vízlépcsőtervek különböző elemeire. Ez áfával együtt huszonkilencmilliárd forint. Ebből a nagymarosi vízlépcsőre nagyjából egymilliárdot költöttek, a Nagymaros alatti meder rendezésére kilencvenkétmilliót, egyéb létesítményekre hétszázmilliót, a további kiegészítő beruházásokra két és fél milliárdot. (Ez utóbbi összegből olyan közművek is létesültek, amelyek ma is hasznosíthatók, azaz ezt a két és fél milliárdot – ellentétben a többi felsorolt összeggel – nem „szórták bele” az utolsó fillérig a Dunába.) A fenti – forintban vagy rubelben kikalkulált? – számokhoz hozzá kell adni azokat is, amelyeket az úgynevezett munkagödör eltüntetésére fordítottak, s majd azt is, amit a dömösi gázló megszüntetésére fordítanak a jövőben.
A pénzügyi kiadásokon túl a szakemberek a bős–nagymarosi történet közgazdasági vetületeit is roppant figyelemreméltónak tartják. Ez is számszerűsíthető. Megvizsgálták ugyanis, hogy mi lett volna annak a társadalmi hatása, ha az eredeti terv szerint fejezik be a nagymarosi létesítményrendszert, úgy, ahogyan 1997-ben elképzelték, az energiatermeléssel, a hajózási feltételek javításával és valamennyi szükséges beruházással együtt. Hétszázalékos diszkontráta mellett a nettó jelen érték 1999-es áron mínusz háromszázhatvannyolcmilliárd forint. Azaz a társadalom számára háromszázhatvannyolcmilliárd forintos veszteséget jelentett volna, ha az eredeti terv megvalósul.
Hogy kinek volt jó mégis éveken át erőltetni azt a beruházást, amely nemcsak a környezetvédelmi, vízügyi, gazdasági szakembereknek, de az átlagpolgárok jelentős hányadának is az ellenérzésével találkozott? A kormánybiztos szerint bizonyos politikai erők pillanatnyi üzleti érdekeit szolgálta (volna) a bős–nagymarosi építkezés. A négyszáz-hatszáz milliárd forintot igénylő alsó erőmű-építkezés „csurgalékpénzei” föltehetőleg a közélet egyes csoportjaihoz, szereplőihez jutottak volna. A reváns vágya is mozgathatott egyeseket, hogy a restauráció utolsó mozzanataként elfogadtassák a társadalommal Bős–Nagymarost. (Már nemzetközi jogi fórumon megszületett az ítélet, amely nem kötelezte Magyarországot az úgynevezett alsó vízlécső megépítésére, a kormány asztalára mégis olyan jelentéseket tettek le a Dunai Programiroda munkatársai, amelyek a bős–nagymarosi tervekkel való további foglalkozást javallták. Szabadkézi beszerzési szerződést kötöttek a Magyar Rádióval, hogy népszerűsítse az erőműépítést a hágai ítélet ellenére is fontolgató programirodát a „legismertebb humoristák” bevonásával, kilencvenperces rádiókabaréban a Kossuth és a Petőfi adón 1997. október 15. és 1998. március 31. között. „Ütemezés: nov. 1., nov. 13., dec. 4., jan. 22., febr. 5.”)
A helyreállítási munkálatokra fordítandó összegekről a dunai kormánybiztos hivatalában egyelőre csak részleges információkat kaphatunk, s ezek nem a Dunakanyar rendbetételére vonatkoznak. Hanem a Szigetközben keletkezett természeti károk helyreállítására, azoknak a vízügyi, természetvédelmi beruházásoknak a végrehajtására, amelyek olyan állapotot eredményeznek a vízszint, vízjárás tekintetében, hogy ennek nyomán a természet a saját mechanizmusa szerint küzdheti ki magának az eredeti körülményeket. Több műszaki megoldás is lehetséges, közülük a legalacsonyabbra becsült beruházási érték tizenkétmilliárd forint, a legdrágább negyven- és hetvenmilliárd közötti összegből teljesíthető. A természet szempontjából legjobb megoldás – amely egyúttal anyagiak tekintetében is a legrealisztikusabbnak tűnik – húszmilliárd alatti összeget igényel. Ezeket a pénzeket azonban nem egy költségvetési évben kell az országnak elkülönítenie az elfuserált folyó rendbetételére, hanem évtizedek során.
Többen állítják, a dunai hajózás érdekei azt diktálják, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen duzzasztott vízszinteket alakítsanak ki a folyó magyarországi szakaszán. Műszaki szempontból ez a felvetés mindenképpen indokolható, de néhány kétely mégiscsak fölmerül vele kapcsolatban. A legfőbb: vajon nem értékelték-e túl éppen a bős–nagymarosi tervek kapcsán a hajózási igényeket? Magyarán szólva: biztos, hogy a folyót kell a hajózási igényekhez alakítani, és nem a hajóparkot a realitásokhoz? A felmérések azt bizonyítják, hogy az Európában elfogadott, huszonöt deciméteres merülési mélységű hajózási útvonal mindenfajta duzzasztás nélkül is biztosítható a Duna magyarországi szakaszán. A nemzetközi kötelezettségeknek eleget téve mindössze Dömösnél kell „elcsúsztatni” a hajózási utat az ökológiai egyensúlyt nem veszélyeztető, a táj képét meg nem változtató, a környék lakóinak mindennapjait nem zavaró, szinte minimális változtatásokkal.
Imre Zsolt országgyűlési képviselő Vác városa nevében, a kitörési pontokat a térség jövőjéről közösen gondolkodókkal együtt kereső helybéli polgárok szempontjai szerint szól. A tavaly júniusban megrendezett Dunakanyar-konferenciát idézi, ahol minden résztvevő egyetértett abban, hogy az a bizonyos kitörési pont nem lehet más a Dunakanyar számára, mint az idegenforgalom. Nem volt szükség különösebb eredetiségre ehhez a felismeréshez, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy mind a nemzet-, mind a világgazdaságban a turizmus a legdinamikusabban fejlődő ágazat. Miután a Bős–Nagymaros néven elhíresült, a tájat erőteljesen átalakító erőmű-építési program megnyugtatóan rendeződni látszik, azaz ad acta tétetik az ügy, a saját felelősségünk azon igyekezni – mondja a képviselő –, hogy a táj az egész nemzet számára kiemelten fontos terület lehessen. Az 1996-os területfejlesztési törvény hét kiemelt üdülőkörzetet jelölt meg, ezek között a Dunakanyar is szerepelt hatvanhat – bal és jobb parti – településével. Ezt követően azonban „átlényegült”, magyarán szólva megszűnt az addig igen jól működő Dunakanyar-intézőbizottság, és emiatt „érdekérvényesítési deficit” keletkezett e vidéken. Ezen ellentmondás feloldására csak a térség valamennyi településének az összefogásával lehet vállalkozni – állítja Imre Zsolt. Ez irányban az első lépéseket már megtették: még 2001 derekán közösen fogalmazták meg és fogadták el azt a Dunakanyar-chartát, amelyben kifejezték azon szándékukat, hogy a kiemelt üdülőkörzetnek tekintett Dunakanyar közös ügyeit a térségfejlesztési tanács felügyelje s intézze. (Ehhez persze az érintett megyei fejlesztési tanácsok beleegyezése is szükséges. Nem kevesebbről van ugyanis szó, mint hogy a megyékhez utalt, idegenforgalmi, kulturális, környezetvédelmi célokra fordítandó összegek elosztásáról ezután a térségfejlesztési tanács dönthessen.) A Közép-magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács által kiírt pályázati felhívásra kilenc kistérség konzorcium formájában közösen nyújtotta be dolgozatát, és a sikeres pályaműnek köszönhetően hozzáfoghatnak a kiemelt üdülőkörzetként kezelt Dunakanyar rövid és hosszú távú idegenforgalmi stratégiájának kidolgozásához. Figyelembe kell vennünk – folytatja a képviselő –, hogy a világturizmusban jelenleg közel négyeze
orosz-ukrán háború
Trump béketárgyalást készít elő Zelenszkij és Putyin között
