Kőbányai blues

Új-zélandi bárány – olvasom egy kerti partikat reklámozó mikrobusz oldalán, a tenger gyümölcseinek és más egzotikus ételeknek a társaságában. Nem is az a megdöbbentő, hogy valakiknek megéri a bárányt a bolygó túlfeléről „élve vagy halva” ideszállítani, hanem az, hogy a (birka)gulyáskommunizmus országában erre még van is kereslet. Ha szegény Kukorica Jancsi valaha tényleg élt volna, s nem vált volna ráadásul Tündérország fejedelmeként még halhatatlanná is, most biztosan forogna a sírjában.
*
Azért azt a legedzettebb politológus elme sem tudta volna még egy hónappal ezelőtt sem megjósolni, hogy a baloldal végső választási fegyverként az idegenellenességet rántja majd elő a kabátujjból. A „haladó” erők mindig is nagy gondot fordítottak arra, hogy a francia forradalom hármas jelszavából (ha már a szabadság sehogyan sem akaródzott összejönni, az egyenlőséget meg eleve megkérdőjelezte a mindent eluraló kiválasztottság- és felsőbbségtudat) legalább a legkevésbé megfogható testvériséget sztárolják. Ez aztán a némiképp részrehajló „internacionalizmusban” öltött testet (voltak baráti népek meg ellenségiek), de legalább szembe lehetett állítani a mucsai nacionalizmussal, amit fizikailag lényegében likvidáltak ugyan, viszont mumusnak tökéletesen megfelelt. Az ember ebben a képmutató világrendben szocializálódott. Ha valaki azt mondta: fogyassz magyar terméket – az maga volt a maradiság netovábbja; ha hozzátette: a hazai érdekeket valamelyest mégiscsak védeni kellene az erőszakos globális nyomulással szemben – ő lett az ismeretlen retrográd szobra. A világtrendek ismeretének honi letéteményesei mindig tudták, mi a dörgés – ha épp szélcsend volt és napsütés, maguk mennydörögtek a miheztartás végett. Most meg mintha saját villámaik terítették volna le őket. Az az érv, hogy az erdélyi magyarok csak ne veszélyeztessék az anyaországi munkahelyeket, valószínűleg úgyszintén jócskán hozott volna szavazatokat a hazai populáció önzőbb, sötétebb, rövidlátóbb rétegeiből – viszont legalább annyit el is vitt volna azon jóérzésűek köréből, akik alapjában véve szocialista és liberális érzelműek ugyan, ám valami irracionális csököttségből a magyarságukat sem tartják mellékesnek. Ez a fejlemény azonban, hogy (amint a szocialisták sajtótájékoztatóján szépen körülírták) „a román anyanyelvű érdeklődők” veszélyeztetik a mostohább sorsú keleti országrész idénymunkásainak kenyerét, alkalmat adott arra, hogy egyszerű románfóbiává konvertálják elhatalmasodó kormánygyűlöletüket. (Akárhogy nézem is: nem a Lengyelországban gyártott győri pilótakeksz modelljéről van szó.) Ez a választás elmúlik, ám soha nem szabad elfeledkeznünk arról: a szocialisták az utolsó baloldali értéket is feladták rövid távú vélt érdekeik kedvéért. Immár nem maradt semmijük. Ha feltételezzük is, hogy tiszta lappal indultak 1989-ben (nem indultak azzal: átmentették „spontán” tőkéjüket, sajtóbefolyásukat, ingatlanaikat), lassan minden vonzó portékájuktól megszabadultak. A Bokros-csomaggal odalett a szociális érzékenység mítosza, a villaépítésekkel és az üdülőprivatizációkkal a kádári puritanizmus ámítása, az európai integráció szimbolikus megtorpedózásával a szociáldemokratává való átvedlés illúziója. Még ott van mellettük Sancho Panzaként a szebb napokat látott SZDSZ mint hajdani legitimizáló tényező (mára inkább a tófenékre visszahúzó ballaszt) – de körmönfont luciferkedéseiket a csekély értelmű szavazóbázis gyakorlatilag képtelen követni; legfeljebb hangulatkeltésre használhatók. Őket is viszi a lendület: az egyéni helyett most hirtelen a kollektív szabadságjogok mellett törnek lándzsát – s közben aggódva tekintenek körül, nehogy valaki észrevegye e pragmatikus „árulást”. Még mindig boldog gyermekként, rácsodálkozva ismételgetik: a Fidesz (szerintük is következetesen) annektálta, egységesítette, antallosította a szétforgácsolt jobbközép erőcsoportokat – miközben nem látszanak észlelni: ha így folytatódik a mélyrepülés, lassan a vákuumba szédült baloldaliakkal is ezt lesz kénytelen tenni. Pedig ez már sok lenne a jóból: még az észak-atlanti típusú kétpártrendszerhez is szükségeltetik legalább két markáns pólus…
*
Akik amiatt aggódtak, hogy a magyar parlamentarizmus elveszíti régi nimbuszát, talán el sem tudták képzelni, hogy a háromhetes ülésezésnél még nagyobb csapás is létezik: például hogy Cicciolina jelölteti magát Kőbányán képviselőnek. Pedig nincs ebben semmi rendkívüli: Kőbánya egyik hírneves szülöttéről, Staller Ilonáról van szó (a másik a sör), aki a római törvényhozásban már szerzett némi gyakorlatot, amelyet nyilván a Duna partján is képes lenne kamatoztatni. Igazán kár viszont, hogy a világsztárok hozzánk mindig csak leszállóágban jutnak el, amikor másutt már sehová nem hívják őket, mi viszont végre meg tudjuk őket fizetni. Olaszországban jó néhány éve még címlapsztori lehetett, hogy képviselőként hiányos öltözetben jelent meg a munkahelyén – nálunk ugyanezért az idő múlásával már környezetvédelmi bírság járna. Szerintem egyébként a Torgyán-elvonásban szenvedő bulvársajtónak létszükséglet lenne egy ilyen honanya – ez már azon is látszik, milyen kedvtelve kezelték a jelölés „szenzációját”. Tényfeltáró vizslaként loholtak utána, hogy a művésznő kereste meg az Új Baloldalt vagy fordítva: miként formálódott a Schiller–Staller-koalíció. (Valószínűleg Schmuck tartotta a gyertyát.) A baloldali romák örömrivalgásban törtek ki a hír hallatán, Lamperth Mónika meg inkább féltékenynek látszott (szigorúan ideológiai alapon: a vetélytársnő például programjába illeszti az egészségügy orvoslását, mert úgy hallotta, a magyar kórházakban nincsenek műszerek). Az eset mindenesetre elgondolkodtató: miközben manapság lassacskán minden középvezetői álláshoz mindenféle rostán, IQ-teszten, átvilágításon kell átesni, képviselő gyakorlatilag bárkiből lehet. Pedig alkalmassági szempont lehetne például, hogy kifog-e a jelölt a hazugságvizsgáló gépen. (A kőbányai üdvöske egy ízben egy lapinterjúban váltig állította, hogy ő aztán kígyóval soha. Talán érezte, hogy ha Ádámot funkcionálisan felcseréli e sátáni állattal, az nem feltétlenül tesz jót jövendő politikai karrierjének. Akit a kandi kamera rögzített, az meg nyilván a dublőze volt.) A hazugság persze akár alkalmassági feltétel is lehetne (de nem az). Orbán Viktor a daliás időkben még csak annyit vélelmezett egy konkrét ügyben, hogy a kormány hazudik – az MSZP választási stábja viszont már egész brosúrát állított össze Tények és hazugságok címmel. Ilyen alapon ugyan a világ minden könyve is viselhetné ezt a címet – de a copyright akkor is politikai ellenlábasuknál van. Mielőtt bárki is azzal jönne, hogy a választási kampány műfajában nincs copyright, annak a figyelmét szeretném felhívni egy friss németországi fejleményre. Ott egy (szociáldemokratákhoz közel álló) grafikus perli a kereszténydemokratákat, mert a CDU székházát olyan óriásplakáttal dekorálták ki, amely az ő korábbi tervét „koppintja”. Igaz, akkor Kohltól kérdezték meg, mennyi is a munkanélküli az ígéretekhez képest – most meg Schrödert. Schröder akkor nyert, a munkanélküliség szintje maradt, most pedig (nyilván nem fantáziahiányból fakadóan) saját szlogenjét fordítják ellene. A grafikus meg perel, holott ilyen megközelítésben a politika nem egyéb plágiumok halmazánál. Annyit viszont elmondhatunk:
Cicciolina legalább saját magát plagizálja…
*
A tengerentúli légimazsola, aki Oszama-kommandósnak képzelve magát, elkötött Cessnájával belevágódott a Bank of America felhőkarcolójába, inkább szánalmat, mint rettenetet vált ki az emberből. A tizenöt éves kapitány, aki bizonyára számítógép-animációs akciófilmeken nőtt fel (amelyek forgatókönyvileg jól kimért pátosszal kínáltak életpótlékot egy agyonvirtualizált nemzedéknek), szinte mindent elrontott, amit csak lehet: szombaton, néptelen épületbe csapódva, abszolút csacskán áldozta életét egy nem létező ügyért. A kis gép úgy állt ki a falból, mint egy feltűnni vágyó reklámszobor: egy torontói áruház falába ékeltek így be egy sportautót. Arról nem érkezett hír, hogy a hirdetési szakma vajon a saját halottjának tekinti-e a kreatív pilótanövendéket.