Ha a szerénytelen szerző korszerű akarna lenni, netán filozófus, vagy legalább író, akkor hosszú tanulmányt írna fölfedezéséről. Olyant, hogy a mű felét, újra felét, annak is a felét, s még annak is a felét tűzbe lehessen vetni a mondandó sérelme nélkül, s így a törvény már közzétételével igazolódna. Mert amúgy nem hosszabb egy normális gondolatnál.
Mindössze ennyi: minél fejlettebb egy iparág, annál több szemetet termel, más szavakkal: a gazdaságkori fejlettség és egy adott ágazat hulladékkibocsátása egyenes arányt mutat. A sittesedés jelensége kiterjed civilizációnk anyagi és úgynevezett szellemi tereire egyaránt.
A világ két csúcsiparága az elektronika és a vele ezer szállal összekötött szórakoztatóipar. Az elektronika harminc éve ígéretes kisded volt, mára önmagában is óriás lett, miközben magába olvasztotta, vagy legalábbis gyarmatosította a távközlést, az űrtechnikát, a tudományos kutatást, a gépesített ipart és mezőgazdaságot, a közlekedést, a hivatalokat, a kereskedelmet, a vezérkarokat, a fegyvergyártást, a rendőrséget. A fölsorolást bárki tudja folytatni anélkül, hogy egyhamar a végére érne. Már csak azért is, mert mire egy mondatot befejezünk, az elektronika máris újabb területen bizonyult nélkülözhetetlennek. Természetes, hogy – lazán általánosítva – a számítástechnikai eszközök alkalmazásához tömérdek háziasított szoftver szükségeltetik, amelyek előállításán millió és millió programozó serénykedik világszerte; itt a fejőgépeket kell fölokosítani, ott a telefonokat, amott a bűnügyi nyilvántartást.
Az egyre frissebb eszközök, programok és alkalmazások egymás sarkát tapossák. Az első ipari forradalom vezette be az erkölcsi kopás fogalmát; a gőzhajó múzeumba küldte az amúgy tökéletes állapotban lévő és a maguk módján korszerűsödő vitorlásokat, a vonat a postakocsit, az e-mail most végzi ki a levelet. Unokáink már nem fognak bélyeget gyűjteni. Amióta az erkölcsi kopás megjelent, azóta nem az elromlott tárgy megy a kukába. Semmi jelentősége annak, hogy tönkrement-e, vagy még ki sem vették a dobozából. Szemétnek számít minden olyan holmi, ami elavultnak mondható. Ha finoman fogalmazunk, mondhatjuk úgy, hogy elavult az, aminél gyorsabb, olcsóbb, főként a gyártó számára hasznosabb megoldás kínálkozik. Ha jobban kinyitjuk a szemünket, akkor úgy kell fogalmaznunk, avítt mindaz, ami útjában áll a piacra törekvő újító befektetésnek.
Ettől kezdve a szeméttermelés megtöbbszöröződött, és folyamatosan növekszik mindenütt, ahol technikai fejlődés létezik. Az erkölcsi kopás, vagyis a hulladékká válás annál gyorsabb valamely téren, minél frissebb ott az újító lendület.
Természeten világos, hogy az erkölcsi kopás nem jelent föltétlenül elavulást. Nagy részben kényszer: a monopolhelyzet nyomása, titkos összejátszás például az alkatrészgyártók vagy a hardveresek és szoftveresek között, a reklám csábja, s általában a társadalom mediatizáltsága, egyszerűen szólva a tőke következménye. A gyártók egyre növekszenek a hatalmukkal együtt, a fölhasználók mindenfélék, de közülük a nagyobbak ereje is kevés. Ha nem, akkor megmérkőznek. A csata végén bármelyik marad a piacon, a fölhasználói oldal mindenképpen tovább gyöngül. A győztest ugyanis érdeke, újonnan elnyelt érdekeltsége a másik táborba viszi. A szakadatlan versenykényszer folytán nincs oka ajándékot szórni volt sorstársai közé.
n
A másik csúcsiparág a szórakoztatóipar. Természetesen mind több elektronikus eszközt használ. A szórakoztatóipar a kultúraleváltásból keletkezett. Mint közismert, a kultúra eredete a kultuszba nyúlik viszsza. A kultuszban az ember szellemi lényként nyilvánul meg, hogy kapcsolatát az Istennel helyreállítsa, megtartsa, építse, legfőképpen pedig átélje. Ezért a kultusz cselekményei, alkotásai, rítusai mind azt szolgálják, hogy az embert fölébresszék a látszatok, a mindennapok zavarából, éberré tegyék, bekapcsolják egy magasrendű létezésbe, amelyben fölismeri az istenivel való természetes egységét. Az archaikus görög, indiai, egyiptomi, amerikai stb. kultúrák hagyatéka egyöntetűen erről szól. Profán művészet hosszú időn keresztül nem létezett, s amit világinak mondanánk, az is kultikus volt. Homérosz eposzai mitologikus művek. Xenophón Anabazisza (Kr. e. 401–400.) egy zsoldossereg kalandjairól szól, csatákról, rablásról, menekülésről Perzsiából, de arról is, hogy parancsnok és közkatona az istenekkel szoros egységben küzdötte végig a nagy menetelést. Például a vezérek még akkor sem vonultak ki élelemszerző portyára, ha nélkülöztek, de az indulás előtt bemutatott áldozat kedvezőtlen jeleket mutatott.
Nem csupán az úgynevezett magaskultúra, a népművészet is pontosan ugyanerről szólt.
És még valamiről: sosem az egyes ember és az istenség kapcsolatáról, hanem mindig a közösségről is, mert a kultusz közösséget föltételez, tudniillik egyéni üdv nincs.
A gazdaságkori fordulat során párhuzamosan következett be a homo venalis, a piacember isten- és közösségvesztése. A nagy, benső migráció, amelynek során az ember kitért a hitéből. A kultusztárgyak megmaradtak, s tovább termelődtek – mindinkább a piacra a könyvek, a zenék, a szobrok, majd a filmek, a műsorok, ám a kultusz kiszorult belőlük. Természetesen akkor is, ha nem az üzleti, hanem a politikai érdek űzte ki onnan. Ezért van az, hogy a kereskedelmi-politikai művészet kizárólag giccset termel, szemben a kultikus művészettel, más szóval a kultúrával, amely ezt a fogalmat nem ismerte. Nem is találunk korábbi, vallási társadalmakban egyetlen tárgyat sem, amely giccsnek volna mondható. Mindezt nyugodtan elnevezhetjük, szerényen, harmadik Czakó-törvénynek.
A giccs lényege, hogy nincs. Üres. Nincsen szellemi tartalma, valamilyen érdek hozta létre. Korrupt. Némelyik csicsás, a másik nem, de akár ilyen, akár olyan, lényegtelen. Az embert sorsában nem érinti. Csiklandozza, borzongatja, gerjeszti, rémiszti, de hatása csupán zsigeri, az ember szelleméig nem jut el. Természetesen nem is akar, mert célja a szórakoztatás, a kikapcsolódás. Pontosabban a kikapcsolás. Ez a dolog lényege. A szórakoztatóipari termék nem bekapcsolni akarja az embert a saját sorsába, hanem kikapcsolni onnan. Nehogy már észrevegye, hogy mi történik vele.
Ha futó pillantást vetünk az utóbbi két-háromszáz év történetére, kibontakozik előttünk a kultúra lassú visszaszorulása és a giccs, a szellemi szemét előretörése és állandó halmozódása. Természetesen az üzleti érdek miatt, de önnön belső lényegtelensége is sodorja. A Hamlet, a Szindbád százszor megnézhető és örökké új, a giccs elkészülte pillanatában halott, minőség híján csak a mennyiséggel operálhat: a hangerő szakadatlan fokozásával, a takony, a vér, a könny hullámainak följebb és följebb korbácsolásával.
n
A kultúra hangja a csend. A csend az elmélyedés, a fölébredés, a bekapcsolódás, a megértés, a tisztaság hangja. A giccsé a zaj.
A kultúra megrendít, a giccs megőrjít.
A kultúra katartikus, tisztít, a giccs szennyez.
A kultúra megnyilatkozása, tárgyiasulása örök, a giccsé fogantatása pillanatában érvénytelen, rögtön salak.
A kultúra tétje az üdv. A giccsé a bevétel.
A kultúra lénye az ember, Isten képmása, szellemi lény. A giccsé a Dolog, a gép, a személytelen viszony.
n
A szemét eszkalációjának utolsó állomása az ember. A személytelenség humanizált lárvája a Barbie, a giccsember, a fogyasztó, aki önmaga fölött a Dolgok uralmát elismeri, s e hódolattal magáénak fogadja el a Dolgok sorsát.
A szerző író
Három nap alatt öt vendége is lesz a Harcosok órájának
