Levelek Pestről és Budáról

Olvasóinktól
2002. 01. 21. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

FARKAS ZSOLT (Budapest): A fővárosi hidak sorában a Petőfi (egykor Horthy Miklós) híddal foglalkoztak január 11-én. A megvalósításra elfogadott tervváltozat – a karcsúsága folytán kecses, rácsos gerendahíd – a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium hídosztályának terve volt a kiváló hidászmérnök, Álgyay Hubert Pál irányításával, aki a székesfőváros törvényhatósági bizottságában, a közmunkák tanácsában, a mérnöki kamarában, a hajózási és kikötőügyi tanácsban is fontos posztokat töltött be. A budai hídfő északi oldalán egy monumentális alkotást helyeztek el, az országos haditengerészeti emlékművet, amelynek fő része a fiumei világítótornyot mintázta, tövében pedig a legendás Novara cirkáló orr-része formálódott, s mellette a „támadás géniusza”, amely az ellenséget kutató matrózt vezeti. Az ostrom során Budapest valamennyi Duna-hídjával együtt ez is elpusztult. A híd újjáépítése során az acélszerkezet szereléséhez csak 1951-ben – a félszélességű Árpád (akkoriban Sztálin híd) elkészülte után – tudtak hozzáfogni, s 1952 novemberében már át is adhatták a forgalomnak a kb. három méterrel megszélesített, ám ötszáz tonnával könnyebb hidat. A Petőfi híd legutóbbi felújításakor egy különleges beavatkozást kellett végrehajtani: a Buda felőli mederpillér már korábban működésképtelenné vált mozgó saruját kellett kijavítani, ami magának a hídszerkezetnek kismértékű ideiglenes megemelését igényelte.

DOBAI MIKLÓS (A Horthy Miklós Történelmi Társaság Budapesti Tagozatának elnöke): A Magyar Nemzetben néhány évvel ezelőtt létezett egy szerintem jó rovat: Tábla a falon címmel. E rovatban átlag heti rendszerességgel lehetett olvasni a pest-budai utcákon sokszor eldugva fellelhető emléktáblákról, amelyek múltunk ismert és kevésbé ismert személyiségeiről vagy eseményeiről emlékeznek meg. A táblák puszta említésén kívül a rovat rövid ismertetést adott a szóban forgó személyről vagy eseményről. Véleményem szerint ezt a kis rovatot érdemes lenne feleleveníteni, mert nagyon jól beleilleszkedne a Pest-Buda melléklet kulturális missziót teljesítő profiljába. A belvárosban, a Váci utca 47. szám alatti ház falán (az Irinyi utca sarkánál) magyar és svéd nyelvű emléktábla hirdeti, hogy 1714. november 17-én e házban pihent meg a mi Rákóczi-szabadságharcunkkal egy időben dúló északi háború kiemelkedő hadvezére, aki a legharcosabb svéd uralkodó volt. Az otthon szinte sosem tartozkodó XII. Károly 1718-ban, norvégiai hadjárata során esett el. Stockholmi szobra hadvezéri pózban ábrázolja, amint legfényesebb győzelmének színhelye, Narva felé mutat.

MAJOR GYULA (Budapest): Megjelenése óta rendszeres olvasója és lelkes híve vagyok lapjuk Pest-Buda mellékletének. Lokálpatriótaként évek óta kutatom Dél-Buda helytörténetét, így jártam utána a régi Erzsébet sósfürdő történetének is. A budai keserűvizekről először Schams Ferenc, korának sokoldalú polihisztora (1780–1839) tesz említést 1822-ben megjelent német nyelvű, Budát bemutató monográfiájában. Eszerint Budán a Kamaraerdőbe vivő út mellett glaubersós keserűvízforrások találhatók. Ezek pontos helye ma már nem ismert. De ismert az 1853-ban felfedezett úgynevezett Hildegard-forrás és az Erzsébet-forrás története. Már 1854-ben felépítettek két épületet a tulajdonosok: Schlesz György és Unger Ferenc. A fürdőház közepén ivócsarnok állt, kétoldalt tíz fürdőszoba volt. A másik épület svájci stílusú volt, amelybe vendéglő, raktár, konyha és pince került. A fürdőhely egyedülállónak számított. Keserűvizét nemcsak ivásra, de fürdésre is használták, és már kezdettől fogva „pintes palaczkokba” töltött keserűvizet is vásárolhattak itt a látogatók. A sósfürdő fénykora a millenniumi ünnepségek idejére tehető. A fürdő felvirágzásának az első világháború vetett véget. 1915-ben a Jelzálogbank, majd rajta keresztül a Városfejlesztési Rt. tette rá a kezét a telepre, és ettől kezdve a fejlődés megállt. Ezt követően szomorú időszak köszöntött a telepre, amely régi fényét többé már nem nyerhette vissza. A szegény, hajdan volt fürdő romjaival senki nem törődött, így az elárvult falakat 1954-ben lebontották. Az évtized végére felgyorsult a nőgyógyászati fürdőkórház építkezése. 1950-ben átadták Sósfürdő Kórházat, amelynek nevét csakhamar Tétényi úti kórházra változtatták. A vízmennyiség a keserűvízforrásokban folyamatosan apadt. 1947-ben 15 kút volt a területen, 1965-ben már csak három volt azonosítható, ma pedig egyetlenegy sem. Ez a felépült kelenföldi városközpont lelketlen földmunkálatainak tudható be. Megdöbbentő, hogy a kórházban a hatvanas években takarékossági szempontok miatt a termálvizet közvetlenül a fürdőrendszerbe engedték, pedig Vendl Aladár már 1948-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a keserűvíz erősen megtámadja a vascsöveket és bronzcsapokat. Így a kórházba vadonatúj csőrendszert és radiátorokat kellett beépíteni. Ma már csak az évek óta zárva lévő kis fedett tanuszoda emlékeztet a régi dicső fürdőmúltra a mai Szent Imre Kórház területén. De a remény él, és új álmok születnek egy európai léptékű gyógyfürdő és kórház megvalósulásáról, a rejtett kincsek, a keserűvizek újjászületéséről és gyógyításáról.

KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74., e-mail: [email protected]

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.