FARKAS ZSOLT (Budapest): A fővárosi hidak sorában a Petőfi (egykor Horthy Miklós) híddal foglalkoztak január 11-én. A megvalósításra elfogadott tervváltozat – a karcsúsága folytán kecses, rácsos gerendahíd – a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium hídosztályának terve volt a kiváló hidászmérnök, Álgyay Hubert Pál irányításával, aki a székesfőváros törvényhatósági bizottságában, a közmunkák tanácsában, a mérnöki kamarában, a hajózási és kikötőügyi tanácsban is fontos posztokat töltött be. A budai hídfő északi oldalán egy monumentális alkotást helyeztek el, az országos haditengerészeti emlékművet, amelynek fő része a fiumei világítótornyot mintázta, tövében pedig a legendás Novara cirkáló orr-része formálódott, s mellette a „támadás géniusza”, amely az ellenséget kutató matrózt vezeti. Az ostrom során Budapest valamennyi Duna-hídjával együtt ez is elpusztult. A híd újjáépítése során az acélszerkezet szereléséhez csak 1951-ben – a félszélességű Árpád (akkoriban Sztálin híd) elkészülte után – tudtak hozzáfogni, s 1952 novemberében már át is adhatták a forgalomnak a kb. három méterrel megszélesített, ám ötszáz tonnával könnyebb hidat. A Petőfi híd legutóbbi felújításakor egy különleges beavatkozást kellett végrehajtani: a Buda felőli mederpillér már korábban működésképtelenné vált mozgó saruját kellett kijavítani, ami magának a hídszerkezetnek kismértékű ideiglenes megemelését igényelte.
DOBAI MIKLÓS (A Horthy Miklós Történelmi Társaság Budapesti Tagozatának elnöke): A Magyar Nemzetben néhány évvel ezelőtt létezett egy szerintem jó rovat: Tábla a falon címmel. E rovatban átlag heti rendszerességgel lehetett olvasni a pest-budai utcákon sokszor eldugva fellelhető emléktáblákról, amelyek múltunk ismert és kevésbé ismert személyiségeiről vagy eseményeiről emlékeznek meg. A táblák puszta említésén kívül a rovat rövid ismertetést adott a szóban forgó személyről vagy eseményről. Véleményem szerint ezt a kis rovatot érdemes lenne feleleveníteni, mert nagyon jól beleilleszkedne a Pest-Buda melléklet kulturális missziót teljesítő profiljába. A belvárosban, a Váci utca 47. szám alatti ház falán (az Irinyi utca sarkánál) magyar és svéd nyelvű emléktábla hirdeti, hogy 1714. november 17-én e házban pihent meg a mi Rákóczi-szabadságharcunkkal egy időben dúló északi háború kiemelkedő hadvezére, aki a legharcosabb svéd uralkodó volt. Az otthon szinte sosem tartozkodó XII. Károly 1718-ban, norvégiai hadjárata során esett el. Stockholmi szobra hadvezéri pózban ábrázolja, amint legfényesebb győzelmének színhelye, Narva felé mutat.
MAJOR GYULA (Budapest): Megjelenése óta rendszeres olvasója és lelkes híve vagyok lapjuk Pest-Buda mellékletének. Lokálpatriótaként évek óta kutatom Dél-Buda helytörténetét, így jártam utána a régi Erzsébet sósfürdő történetének is. A budai keserűvizekről először Schams Ferenc, korának sokoldalú polihisztora (1780–1839) tesz említést 1822-ben megjelent német nyelvű, Budát bemutató monográfiájában. Eszerint Budán a Kamaraerdőbe vivő út mellett glaubersós keserűvízforrások találhatók. Ezek pontos helye ma már nem ismert. De ismert az 1853-ban felfedezett úgynevezett Hildegard-forrás és az Erzsébet-forrás története. Már 1854-ben felépítettek két épületet a tulajdonosok: Schlesz György és Unger Ferenc. A fürdőház közepén ivócsarnok állt, kétoldalt tíz fürdőszoba volt. A másik épület svájci stílusú volt, amelybe vendéglő, raktár, konyha és pince került. A fürdőhely egyedülállónak számított. Keserűvizét nemcsak ivásra, de fürdésre is használták, és már kezdettől fogva „pintes palaczkokba” töltött keserűvizet is vásárolhattak itt a látogatók. A sósfürdő fénykora a millenniumi ünnepségek idejére tehető. A fürdő felvirágzásának az első világháború vetett véget. 1915-ben a Jelzálogbank, majd rajta keresztül a Városfejlesztési Rt. tette rá a kezét a telepre, és ettől kezdve a fejlődés megállt. Ezt követően szomorú időszak köszöntött a telepre, amely régi fényét többé már nem nyerhette vissza. A szegény, hajdan volt fürdő romjaival senki nem törődött, így az elárvult falakat 1954-ben lebontották. Az évtized végére felgyorsult a nőgyógyászati fürdőkórház építkezése. 1950-ben átadták Sósfürdő Kórházat, amelynek nevét csakhamar Tétényi úti kórházra változtatták. A vízmennyiség a keserűvízforrásokban folyamatosan apadt. 1947-ben 15 kút volt a területen, 1965-ben már csak három volt azonosítható, ma pedig egyetlenegy sem. Ez a felépült kelenföldi városközpont lelketlen földmunkálatainak tudható be. Megdöbbentő, hogy a kórházban a hatvanas években takarékossági szempontok miatt a termálvizet közvetlenül a fürdőrendszerbe engedték, pedig Vendl Aladár már 1948-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a keserűvíz erősen megtámadja a vascsöveket és bronzcsapokat. Így a kórházba vadonatúj csőrendszert és radiátorokat kellett beépíteni. Ma már csak az évek óta zárva lévő kis fedett tanuszoda emlékeztet a régi dicső fürdőmúltra a mai Szent Imre Kórház területén. De a remény él, és új álmok születnek egy európai léptékű gyógyfürdő és kórház megvalósulásáról, a rejtett kincsek, a keserűvizek újjászületéséről és gyógyításáról.
KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74., e-mail: [email protected]
Extázis Szolnokon: pokoli hőségben vágott vissza Romániának a magyar válogatott
