Magyarok és horvátok

A Pacta Conventa, a magyar– horvát perszonáluniót létrehozó megállapodás kilencszáz éve köttetett , amely Könyves Kálmán királyunkat Horvátország, Dalmácia és Szlavónia uralkodójává tette. Erre célozva, az immár magyar diplomáciai képviseletnek is otthont adó Eszék polgármestere szombaton kijelentette: „ha eleink jónak látták a horvát– magyar szövetséget, nekünk sincs okunk rá, hogy másként gondolkodjunk.” Nekünk, magyaroknak viszont arra nincs okunk, hogy higgyünk a horvát politika és közvélemény gyors megváltozásában. A sokfelé húzó horvát kormánykoalíció ugyanis változatlanul hajlamos a gazdasági érdekekkel szemben pillanatnyi pártérdekeit érvényesíteni, de a horvát közgondolkodásban is több gátja van még annak, hogy tisztázódjon, mennyi előnnyel járna Horvátország számára a magyar stratégiai partnerség. Erre a legjobb példa, hogy ezt eddig jószerével csak mi hangoztattuk, horvát politikus szájából most hangzott el talán először Orbán Viktor horvátországi látogatása alkalmával. Ám lassú víz partot mos, úgy látszik, Horvátországban is.
Ha a horvátok lelkének mélyére nézünk, be kell látnunk: az utóbbi tíz év nekik nehezebb volt, mint nekünk. Nemcsak a rendszerváltást kellett átélniük (ez, valljuk be, egymagában is épp elég nehéz volt nekünk is), hanem államuk, Jugoszlávia szétesését is. Ezt sokan kívánták, de olyan is akadt, aki rosszul járt. A nemzetközi politika először felkarolta a horvát függetlenséget, majd amikor az újonc Horvátország túlságosan önfejű kezdett lenni, elfordultak tőle. Sőt, amikor a szomszédos Jugoszláviából sikerült elűzni a diktátort, s megteremteni legalább a demokrácia látszatát, a változások körül bábáskodó nyugati országok, mintha elfelejtették volna, ki is robbantotta ki a délszláv háborút, s a Belgrádnak nyújtott gazdasági segítséget úgy próbálták kipótolni, hogy olykor azok körében is elkezdték keresni a háborús bűnösöket, akik csak visszaütöttek. Nemcsak a támadó és az áldozat keveredett azonban össze a megváltozott európai és világpolitikai helyzetben, hanem úgy látszik, feledésbe merült a délszláv háború tanulsága is. Legalábbis erre lehet következtetni azokból az üzenetekből, amelyek Zágrábba is érkeznek különböző európai (uniós) fővárosokból, s szorosabb gazdasági, politikai összefogásra sarkallják a jugoszláv utódállamokat, vagyis jobb ötlet híján valami olyasmit kívánnak ismét összehozni, ami – nevezetesen a délszláv gyűjtőállam – egyszer már csődöt mondott. Horvátország viszont a keserű tapasztalatai birtokában csakis olyan társuláshoz hajlandó csatlakozni, amelyik önténtesen, a kölcsönös érdekek alapján szerveződik. Márpedig, a horvát külügyminiszter, Tonino Picula szavaival élve, egyik Jugoszlávia se volt ilyen. Zágráb tehát letette a garast: Európához kíván tartozni.
Magyarország kitartóan ezt kínálja: két független, egyenrangú állam önkéntes, szoros együttműködését a kölcsönös érdekek alapján, s Horvátország útjának egyengetését az európai integrációba, mert érdeke, hogy szomszédja mielőbb NATO- és EU-tag legyen. A horvátok, ha visszarévednek az elmúlt 900 év történelmébe, talán rájönnek, hogy Könyves Kálmánnal s a rá következő magyar királyokkal se jártak igazán rosszul. Most, amikor alighanem rövidesen újraírják Európa jövőjét, nekik is jól jöhet egy olyan stratégiai partner, akivel az érdekeik nem zárják ki egymást, s rövid epizódoktól eltekintve sohasem akartak ártani egymásnak.