Majré, SZorongás, Pánik

Mikor az 1998-as palackozású somlói juhfarkból kireppent a dugó, még nem sejtettük, hogy az egyébként kellemesnek induló est majd csúfos véget ér. Ám a juhfark rafinált ital, könynyeden gördül végig a gigán, nem akaszkodik össze még a legfinynyásabb gyomornedvekkel sem, s az agyban is csak úgy fél óra múltán kezdi el áldásos tevékenységét, úgymint: én vagyok a hányattatott sorsú magyar nemzet, végre mindent tisztán látó vidám-szomorú fia. Vagyis jön a turáni átok.
Énnálam ez szómenésbe szokott torkollni. Hosszasan fejtegetem az események folyásáról vallott nézeteimet, legszívesebben azonnal odaadnám mindenemet, ha ezzel egy kicsit jobbá tehetném a világot. A szürkeállományom megtelik cirádás szófüzérekkel, s időnként Kazinczy Ferencet megszégyenítő nyelvújítási kísérletekbe bonyolódom, leszámítva azt az egyáltalán nem elhanyagolható különbséget, hogy míg Kazinczy munkássága örökéletű, addig saját készítésű fogalomgyártmányaimra a kutya se kíváncsi – még én sem.
Legjobb barátom – aki a fent említett dugórepülésnél szintén szemtanú volt – ellenben csöndesen ücsörgő típus, csak néha ereszt el valami nehéz gondolatot. Társasági eseményszámba ment például, amikor vagy háromórányi hallgatást követően bejelentette, hogy P. Howard teljesen úgy ír, mint Rejtő Jenő. Na, ilyesmi történt ezen a juhfarkos estén is. Pedig a társalgás folyamata üde irányokba haladt, a rozé, a vörös és a fehér borok finomságairól, a penészes sajtok rejtelmeiről, valamint a paprikával töltött, a magozatlan meg a magozott olajbogyókról értekeztünk, amikor…
– Azért fölháborító, hogy az autópályákat majd nonstop videokamerákkal figyelik – jelentette be váratlanul az eladdig, a szokottnál is szigorúbb szájzárral küszködő barátunk, a kicsiny társaság méretéhez képest jelentős értetlenséget okozva. Mert így majd tudják, hogy ki, mikor, merre jár – adott mindjárt magyarázatot is, amitől a kezdeti értetlenség tovább nőt, és néhányan beütötték mobiljukba a 112-t.
– Ráadásul az autópályát üzemeltető cég alkalmazottai is megállíthatnak majd csak úgy, mintha ők is rendőrök lennének – folytatta a száraz fehérbor okosító hatásával küszködve, aztán még hozzátéve, hogy azért alakulnak így a dolgok, mert a jobbos kormány ilyenné tette az országot. Itt minden nap diktatúra születik a rosszabbik fajtából, ugye, kamerákkal figyelik az autósokat, meg félreállítanak az úton, hogy kedvükre ellenőrizzenek.
Mondhattam én, hogy a szolgáltatóipar már csak ilyen, az egyik kezével ad, a másikkal viszont rögvest elvesz, szóval mosolyogva követel ellenértéket, miközben szűkre húzott szemekkel vizsgálja az ügyfeleket, meg hogy a moziban sem pánikol az ember, ha elkérik a jegyét, és a kalauzra sem haragszunk, csak mert nem rendőr – az összejövetel közvetlen hangulata menthetetlenül elveszett.
Egy-két politika szagú tréfában fulladt ki valamennyi közösségszervező kísérlet, s az ok, amiért összejöttünk, hogy igazából kedveljük egymást, erre az egy estére egészen bizonyosan megszűnt. Mint ahogy a társaság is szerteoszlott, amikor valaki megjegyezte, hogy barátunknak talán nem feltétlenül a Juszt-féle sajtóklubból kellene tájékozódnia. És még jól is alakultak a dolgok, mert például a kedvezménytörvénynek már ideje sem volt terítékre kerülni.