MI A MAGYAR?

A magyar népművészet kifejezőereje az ellentétek szembeállításában rejlik. Kicsiny és nagy, vékony és vastag, szegletes és gömbölyű formák szervesen egészítik ki egymást, ezért állíthatók egymás mellé szimmetrikusan is.
Az aránytalanság éppen olyan ősi formája a keleti művészeteknek, mint az aszimmetria. Szibériai és permi régiségek a Krisztus születése előtti időkből őrzik emlékét, s mai vogul bálvényképeken szintén megfigyelhetjük. Az embernek, a medvének a feje nagyobb, a szarvas törzse rövidebb a természetesnél, a vogul bálvány mellett pedig apró bálványképek állnak, s ha gyermekeket formáznak, akkor törzsük és fejük aránya helytelen, ha felnőtt embereket, akkor meg a nagy bálványképhez való viszonyuk természetellenes, titokzatos.
Ugyanezt az aránytalanságot fedezhetjük fel a kínai művészetekben is. Az isten vagy az istennő alakja kétszer-háromszor akkora, mint híveié, némelyiknek meg a feje különösen nagy és a lova aránytalanul kicsi. Ezt a primitívséget hozta magával keletről a keresztyénség is. A középkori festők a szentek alakjait kétszer akkorának festik, mint a laikusokét. A görög és a római művészet már jóval Krisztus születése előtt kiküszöbölte ezeket a primitívségeket, a keresztyénség tehát csak keletről hozhatta őket magával.
(…) A kínai tájképek a határtalanságot ábrázolják a végtelen helyett: egy közeli és egy távoli sziklát ábrázolnak (házzal, fákkal, emberekkel), s a két hegy közt felhők gomolyognak. Távolságuk nem mérhető meg, mert sem a közbeeső teret nem ismerem, sem a két kép arányait nem mérhetem öszsze, hiszen a képben nincs távlat. Hogy az egyik hegy távolabb van tőlem, mint a másik, azt is csak abból tudom, hogy a képen a másik fölött áll, nem mellette.
Ezek szerint perspektíva nélkül is lehet teret ábrázolni a síkon. A perspektivikus ábrázolás alárendelő, a perspektíva nélküli mellérendelő forma, az előbbi egy tetszés szerint felvett, közel hozott végtelenhez viszonyít mindent a képen, az utóbbi csak egymáshoz viszonyítja a képen látható dolgokat, az előbbi szubjektív és komplikált, az utóbbi objektív és primitív. Már a kőkorszakban így festette meg az ősemben barlangja falára a szarvasvadászat képét, perspektíva nélkül, egymás mellé és egymás fölé rajzolva az egyes alakokat, tagadhatatlan térérzékkel. Ez a térszemlélet érvényesül népművészetünk aszimmetrikus kompozíciójában is.
Az ázsiai térszemlélet nemcsak népművészetünkben kísért, nem értelmetlen hagyomány, hanem a magyar ember tudományos térszemléletének is ez az alapja. Ez a magyar tudomány persze szintén csak falun található egyelőre, meg parasztvárosokban és magyar költőknél. Innen már valamennyiünknek ismerni illik ezt a kifejezést: „Kerted alatt a farkasok” (Arany: Keveháza). Vajon mit értenek ezen „tudósaink”, akik azt állítják, hogy nincs térszemlélet a magyar népművészetben, s ha van, az úri erdetű? Ez nem nyugati térszemlélet.
A nyugati nyelvekben azt jelentené, hogy a kert földjében elásva hever a farkasok teteme, tehát nincs mit félni tőlük. Magyarul az ellenkezőjét jelenti: nincsenek még a kertben a farkasok, de már kerülgetik, ott vannak „alatta”. Faluhelyen közkeletű helymeghatározás ez. A kertek alatt jár, aki kerüli az embereket, a nyilvánosságot, vagy megrövidíti útját. Gyulán a Körös partját nevezik így: a Körös alatt. A Körös vize ott folyik el a város közepében. Két partját házak szegélyezik. Aki ott lakik, vagy arra mászkál, az Körös alatt lakik, a Körös alatt jár. Ha volna magyar tudomány (nemcsak népi, hanem európai színvonalú), észrevette volna, nyilvántartaná és hasznosítaná a magyar térszemléletet. Eddig sem a nyelvtudomány, sem a földrajz, sem az ábrázoló geometria, sem a művészettörténet nem tartja számon, nem érvényesíti tudományos kutatásaiban, s nem használja fel pedagógiai célokra sem. Pedig tapasztalhatta volna már, hogy milyen reménytelenül kísérletezik a nyugati térszemlélet megértetésével enélkül a magyar gyerekek nagy részénél.
(Lükő Gábor: A magyar lélek formái)