Mozdonyok, hajók, álmok

Hadd kezdjem azzal, hogy Katona András kedves ember. Persze, nem tudom, lehetne-e másmilyen, aki olyan múzeumot dirigál, ahol menetrend szerint jár a modellvasút, régi motorbicikliket látni glédában, az embernek szinte kedve támad berúgni valamelyiket, hogy legalább a hangját hallja, no meg ott áll a Szent Jupát, a vitorlás, amivel Fa Nándor és Gál József megkerülte a földet. Látni őket a fedélzeten, mindkettőt életnagyságban mintázták meg, olyan jól, hogy csepp híján odaköszöntem nekik.
A főigazgatónál tartottunk.
Az embert mindig megejti, ha valaki nem tűzi ki érdemeit, mint tették a szovjet veteránok. A direktor úr elhallgatta, hogy úrfi korában válogatott vízilabdázó volt, kétszeres Európa-bajnok, s ebből a pólósból lett utóbb közlekedésmérnök, egyetemek és főiskolák előadója, docense, tanszékvezetője, végül igazgató a múzeumban.
Azt emlegeti inkább, hogy sikerült kiharcolnia: a garázsba menő buszok és trolik immár négy éve megállnak és felveszik az utasokat. Katona András ugyanis gyalogos, pontosabban bérletes ember, aki telente ott bokázott sokadmagával a megállóban, és csúnyákat gondolt, mikor jött végre a troli, és lassítás nélkül elhúzott. Megtehette, garázsba ment. „Minden ismeretségemet latba vetettem, hogy ezen változtassanak, és sikerült. Ezért kaptam ajándékba a 72-es troli garázsmenetes tábláját. Ott van a szobámban, szeretek ránézni.”
Ebből is kitetszik, hogy szenvedélyes közlekedő vezeti a közlekedési múzeumot.
De tárlatvezetés dolgában se halvérű. A modellvasútról, amit tizenhárom harminckor indítottak, húsz percet beszélt. Mert a terepasztalon zakatoló vonatoknak története van. Egy külkereskedő vásárolta őket annak idején. Nyilván ő is elvetélt mozdonyvezető volt. A fiúgyerek mind szerelmes a gőzmozdonyba és a zakatolásba. Külföldi útjain harminc éven át vásárolta a modelleket. Szentendrei nyaralójában tárolta őket, megcímkézve, gondosan csomagolva, mígnem egyszer a naptárra nézett, és konstatálta, hogy nyolcvanéves. Már késő, mondta a naptárnak és önmagának. Még aznap elballagott az újsághoz, s hirdetést tett, hogy eladja a kollekciót.
Mikor itt tartott a történetben Katona András, nem a folytatásra gondoltam, hanem a külkeres emberre. Aki végig arra spórolt, hogy egy napon újra játszani fog. Ahogyan gyerekként szeretett volna, csak nem volt módja rá. Nagy hibát követett el. A játékot nem szabad abbahagyni. Egyfelől azért, amit József Attila írt le – „félek a játszani nem tudó emberektől” –, az ebbéli félelem ugyanis jogos. Másfelől meg, ha nem játszunk, kivész belőlünk a készség a társas örömre.
Vonatgyűjtő barátunk egyedül akart játszani. Nehéz. Tán nem is lehet. Ezért jobb játék a tarokk a pasziánsznál. És ezért jó játszóhely a felnőtteknek is ez a múzeum.
Persze, aki végigjárja, s netán tudja, hogy a régi gyűjtemény nagy része negyvenötben odaveszett, kesereghet, s jó okkal. Két bombázás, bombázások után „leletmentő” civilek – elölről kellett kezdeni mindent.
Pedig gyönyörű volt maga az épület is. A millenniumra készült, s méltóságában vetekedett a Városliget túlsó felén álló Vajdahunyad-várral. Banovich Kajetán volt az első vezetője. Ha ő nincs, ma múzeum sincs.
A ház, s benne a gyűjtemény, arra készült, hogy az ezredévi kiállítás idején, bemutassanak mindent, ami a közlekedéssel, a vízüggyel és a postával kapcsolatos. Ha már egyszer összegyűlt, maradjon is együtt, mondta Banovich. Akadékoskodó magyarok, persze, akkor is voltak, ám addig ügyeskedett, míg három év múlva áldását adta rá a főváros. Azóta voltak háborúk, voltak belviszályok és sötét esztendők, a vasútmodell-gyűjtemény mégis egyedülálló a világon, s irigyelnek minket a vitrinekben látható hajókért is.
Más kérdés, hogy a legszebb magyar hajók egy része ma a Rajnán és az osztrák tavakon úszik, a többit pedig, kettő kivételével, szétverették a barbár döntéshozók. Az embernek a szíve fáj, ha arra gondol, micsoda becsben tartották volna máshol a világszép Szabadság sétahajót, a kétkéményes tehervontatókat, amelyek mind dicsérték a magyar mérnököt és a magyar munkást.
És itt lassítsunk le egy kis időre, mert alig-alig érteni: vajon az a rendszer, amelynek pártja a nevébe is belevésette a munkásságot, miért tette tönkre a magyar ipar legjobb hagyományait? Miért hamisította meg gazdaságtörténetet, s beszélte tele a könyveket meg a fejeket azzal, hogy negyvenöt előtt ez itt egy fejletlen agrárország volt, de ők majd megteremtik a korszerű ipart.
Hazugság. Ékes példa rá a Közlekedési Múzeum.
Apák, úgy hozzátok ide a fiakat, hogy amit láttok, a magyar múlt része. És nagyon szép része, ami előtt le kell venni a sapkát, csaknem úgy, mint a templomban. Kandó és Jedlik, Csonka és Rubik, hozzá a terveik szerint dolgozó gyárak és munkások – menjetek, és nézzétek meg, mit produkáltak! Úgy hiszem, olyan családban, ahol természetes program a múzeumjárás, nem nő fel bankrabló, és cserbenhagyásos gázoló sem, az ilyen gyerek átadja a helyét a villamoson.
De ehhez támogatni kéne a vidéki gyerekek utazási lehetőségeit, a múzeumok nagy része ugyanis a fővárosban van. Ez Katona András hangja, a direktoré. Biztató hang. Aki sikerrel szállt harcba a garázsmenetes buszok megállásáért, bizonnyal nem fog nyugodni addig, míg nem jut eredményre ez ügyben is. Banovich Kajetán példája adjon neki erőt!
*
Míg el nem felejtem: ez az írás egy sorozat első része. Végig fogom járni a főváros múzeumait, s nem titkolom, miért. Szeretném beláttatni felnőttel, gyerekkel, s főleg a családokkal, hogy múzeumba járni nagyszerű dolog. Csend van, jó idő van, és tengernyi csoda, amelyek nyitogatják a kisemberek értelmét, s arra ösztönzik őket, hogy ha felnőnek, hozzáadják a magukét.