Nyilván tartottak tőlem (2.)

A világ leírásának, pláne a személyleírásnak el nem ismert törvényhozói nem a költők, hanem a titkosrendőrök. Ezt Shelley mondta a múl-múlt-múlt században, ő tudta, miért. Igaza volt: a legjobb arcról ismerők a tolvajok és a koldusok után a besúgók. De azt már nem hiszem, hogy – miként egy másik költő megírta – örömtelenek lennének a feljelentések a készítőik számára. Meg hogy anélkül nem lehet feladni valakit, hogy valami meg ne haljon bennünk.
Nem halt meg bizony a Pécsi Zoltán álnéven rám szállt, önmagától daloló fülemülében se semmi, amikor 1975-ben is folytatta velem kapcsolatos – nem túl áldásos – munkáját. Mert mit jelentett a Fogas fedőnevű K-lakáson Horváth József szds. et-nak?
„Legutóbbi találkozásunkkor sikerült meggyőznöm arról, hogy kísérjen el 02. 23-án egy rövid kirándulásra. /Ez alkalommal kötetlenebb beszélgetés keretében sokkal több értékes információt várhatunk./ Szerencsés véletlen folytán a metróban találkoztam Temesi Ferenccel 02.10- vagy 11-én. Temesi azt is közölte, hogy az Új Írás és a Kortárs legutóbbi számaiban írásai jelentek meg, valamint Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott, ami havonta kb. 1000 Ft jövedelmet biztosít.”
Tényleg csak a felét kaptam meg először az ösztöndíjnak – megosztva –, de a tégla rosszul emlékezett, mert havi 1500 forintot jelentett számomra és az azóta is tartó szabadúszói pályám kezdetét. Két év múlva már a Művészeti Alap tagja is lettem, és a személyi igazolványomban a foglalkozás rovatban az szerepelt, hogy író. Fontos volt ez bizony, gyerekek, mert akkoriban akinek nem volt munkahelye a személyi igazolványában, azt simán elvihették, és „közveszélyes (!) munkakerülésért” leültethették a rendőrök. Hogy hányan vágyakoznának ma erre! Mivel a Művészeti Alap neve úgy kezdődött, hogy „A Magyar Népköztársaság…”, a zsaruk ettől kezdve bizonyos tisztelettel bántak velem, ami vállig érő hajamat figyelembe véve pikáns jelenség volt.
„Temesi feltételesen beleegyezett abba, hogy eljön a kirándulásra. Adott egy telefonszámot, hogy néhány nappal az út előtt hívjam fel.”
Hogy elmentem-e erre a kirándulásra, már nem emlékszem. Alighanem – ismerve lustaságomat – otthon maradtam.
„Értékelés: Temesi Ferenc személye operatív szempontból a jövőben egyre inkább előtérbe kerül, mivel jól ismeri a Fiatal Művészek Klubjába rendszeresen bejáró Szentjóby Tamást, Beke Lászlót és Erdély Miklóst. Feltehetően ismeri Kiss (így!) Jánost is, ezt az információnkat azonban még pontosítanunk kell.
Intézkedés: Megállapítjuk Temesi Ferenc adatait.
Feladat: A tervezett kirándulásra [név kihagyva] és Temesi Ferencen kívül próbáljon a Halász-csoportból is meghívni személyeket.”
Az információt bizony ajánlatos lett volna pontosítani, mert a tégla jelentésével szemben én nem tartoztam „közvetve Halász Péterhez és csoportjához”. Olyannyira nem, hogy Halász Péter esetében – akinek erőszakos, dölyfös, lenéző természetét az amatőr színházi mozgalomból ismertem – egyetlenegyszer éltem a klubbeli tagfelvételnél vétójogommal. Halász meg is üzente, hogy bebasz egy kézigránátot a klubba, mire én visszaüzentem, hogy csak tegye, mert akkor meghalnak a legjobb barátai. ’79-ben Párizsban a szemébe mondtam neki ezt a dolgot, amin csodálkozott, de nem bántódott meg. Amerika bölcsebbé és szerényebbé tette. Ami végül is a klubot érintette, akkoriban tényleg mindenkit ismertem ott. De hát másképp hogyan is csinálhattam volna műsorokat?
Máig sem értem, hogy például Petri Gyurival való barátságom – és még sorolhatnám a haverok nevét estig – miért nem érdekelte a lélek igazi mérnökeit. Páskándival, Nagy Lászlóval, Száraz Gyurival, Lázár Ervinnel, Döbrenteivel, Váncsával és a többiekkel nagyon is tudtuk a Nimród nevű irodalmi kocsmában, hogy kik a besúgóink. Miként Császárral, Simonffyval, Ágh és Bella Pistákkal, Balaskóval és számos számtalannal egyetemben tisztában voltunk vele, hogy ki volt a tégla a másik irodalmi kocsmában, a Hungária kávéházban is. (Csurkáról nem tudtuk, hogy aláírta a beszervezést, de hogy rólam például nem köhögött fel semmit, az biztos. Pedig megtehette volna.)
Emlékszem egy fiatal téglára, aki abból élt, hogy Farkas Árpád erdélyi költőnek adta ki magát. Egyszer a két főnökével telepedett az asztalomhoz, s hogy mutassa rátermettségét, elhívott egy presszóba a két nyomingerrel. Mikor kiment a vécére, a két tisztnek vidáman elmondtam, hogy a krapekról mindenki tudja az igazat, és csak kamu információkat adnak neki. Mire kijött a vécéből, én már nem voltam ott, neki meg nem volt állása.
Lezsákkal való kapcsolatom miatt legalább egy kartont nyitottak rólam Bács-Kiskun megyében „ellenzéki költőcskeként”. Ez bántott, mert költő az nem voltam soha. Hacsaknem prózában. Levelező annál inkább: én is aláírtam azt a levelet, amely Bács-Kiskun megye főispánjának szólt, az ellen tiltakozva, hogy Csoóri (a vele való kapcsolatnak sincs nyoma) egyik írását utólag kivágatta a Forrásból. Erre két hónap múlva ő lett a belügyminiszter, de nem válaszolt azóta sem.
Az igazi meglepetés a Fölöspéldány csoportról való csönd a dossziékban. Ez egy neoavantgárd irodalmi-színházi-képzőművészeti csoportosulás volt (1979–1981), amelynek fellépései után rendre kirúgták a szervezőt (például Miskolcon), de olyan is volt, hogy a helybéli egyetem/főiskola marxista tanszéke sajátította ki a nézői szerepet (Győrben), és a műsor után „beszélgetett el velünk”. Elég csak a neveket sorolnom: Bernáth(y) Sándor, Györe Balázs, El Kazovszkij, Kemenczky Judit, Kőbányai János, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre és jómagam. Mindegyik név külön-külön is felkeltette a rendőrség figyelmét, hát még így együtt! Azt nem szerették, ha valakik rajban akartak szállni. Igyekeztek atomizálni a művészeti életet. Hogy ezt miképpen csinálták? Hát például úgy, hogy a Nagy Feró-féle Beatricének, akikkel másfél évig léptünk föl az országban, megígérték a KISZ KB-ban, hogy elintézik nekik a nagylemezt, ha szakítanak velünk. Feróék ezt meg is tették (a Magyar Tudományos Akadémia büféjében), de nagylemez az nem lett. Olyan közös koncertünk is volt (Budaörsön), ahol géppisztolyos rendőrök vonultak fel farkaskutyákkal, és még a tévé is fölvette az anyagot (soha le nem vetítés és esetleges perdöntő bizonyíték céljából). Aztán a Bizottsággal, majd a Dimenzióval léptünk fel – ezek a zenekarok (festők) sem voltak a rendszer kedvencei, hogy úgy mondjam.
S akkor még nem szóltam arról az időszakról, amikor a Fiatal Írók József Attila Köréből egy kemény vezetőség (amelyből most Szilágyira, Szőllősire, Lezsákra, Elek Pistára, Csordásra, Tamás Gáspár Miklósra, Tóth Erzsire vélek) József Attila-kört csinált. Egy szentendrei tanácskozáson Erzsi ki is mondta, hogy Kádár gyilkos. Önálló szervezetet, lapot, könyvkiadót akartunk. Könyvek lettek belőle, más nem. Mi végigmeneteltünk az intézményeken át – egészen Aczélig. Ígérgettek (Aczél), de fenyegettek is (Tóth Dezső minh.). Darvas, az írószövetség elnöke például négyszemközt azt mondta nekem, hogy ő a Vörös Hadsereg tisztje, vigyázzak magamra. Tanácskozásainkat már magánlakásokon tartottuk. A telefonjainkat lehallgatták, nyíltan (fenyegetően) követtek stb. Végül is a Darvas–Garai duót megbuktattuk, és nem csupán megalkuvást hagytunk a következő nemzedékre.
Ennek ne lett volna nyoma, elvtársak?! Akkor maguk, kedves elvtársak, baromira rosszul dolgoztak. Igaz, Napóleon azt mondta, hogy a rendőrség művészete: nem látni meg azt, ami haszontalan, bár látni kéne. De ez nem az az eset volt. Mindesetre a nyomokat eltüntették. Vagy mégsem?
Foly(ton) köv(etnek).