Szaloncukor

Mindig ugyanarra a helyre helyezte a szaloncukrokat. Oda a sírkő melletti kis fenyőbokorhoz, közel a mécseshez. Babonából, szeretetből, emlékezés miatt? – erre úgysem tudott volna magyarázatot adni. A mama imádta a szaloncukrot. Ahogyan a sír mellett állt, visszaemlékezett arra a távoli időkre, az ötvenes évekre, amikor kincs volt a szaloncukor, amikor pult alól lehetett csak beszerezni a sima fehéret, a csokisat, a karamellásat, a puncsosat. Még most is érezte a szaloncukor keménységét, ahogyan beleharapott, és a csodálatos ízt, ahogyan szétmállott a szájában. Hol volt még akkor a csokimáz, a kókusz, a narancs, a gesztenye és az a sokféle szaloncukor-áradat, ami ma kapható. Anyja azonban a nehézségek ellenére minden szenteste előteremtette a csodálatos csemegét, és az egyszerű, papírcsomagolású szaloncukor mindig ott volt a fenyőfán. Másnap mindig ünnepélyesen nyitotta fel az elsőt, és kóstoltatta meg a legkisebb lányával. Néhány nap múlva azonban testvéreivel együtt már csak az üres barna papírkákat nyomogatták, mert amikor senki sem látta, külön-külön titokban mindenki egy-egy szaloncukorkát gyorsan bekapott. Vízkeresztre már csak a karácsonyfadíszeket lehetett csodálni.
Ezért is ment ki a karácsony első napján a sírhoz, hogy valamit otthagyjon, jelezzen a múltból, abból a sok-sok szeretetből, amit kapott. A nemrég eltávozott szeretett emléke még elevenen élt benne, ezért néhány nap múlva ismét kilátogatott a temetőbe. Megdöbbenve látta, hogy a szaloncukrok eltűntek. Cserepes virágot, új mécsest, üvegvázát elvittek, ezen meg sem lepődött, de szaloncukrot? Megint ekkora kincs lett ez az édesség? Körbenézett, a sírok mellett nem volt senki. Távolban egy fekete fejkendős nénit látott. Őt ismerte, mert bármikor ki-ment délelőtt a Farkasréti temetőbe, a nénit szinte mindig ott látta ülni a padon, amint csendesen nézte fia ovális keretbe foglalt fényképét. Állítólag tizenhét éves sem volt, amikor elvitte egy gyógyíthatatlan betegség.
Elhatározta, hogy másnap is hoz szaloncukrot, és odateszi feltűnő helyre, a mécses mellé. Harmadnapra azonban megint eltűntek a cukorkák, újabbakat tett le. Messziről várakozott, figyelt. Most már kíváncsi volt, hogy ki veheti el. Egyszer csak nem messze tőle megmozdult a bokor, egy régi márványsírtömb szélárnyékában. A rögtönzött fóliasátor alól egy vastag, fekete szövetkabátba burkolózott ember tápászkodott ki, feje sállal volt körültekerve. A sírok között botorkált, és komótosan egy nejlonzsákba szedte össze az elhervadt virágokat, koszorúkat, elhajított műanyag flakonokat, valamit a zsebébe tett, majd egykedvűen borította be a hulladékot a közeli szeméttárolóba.
Megbízásból tehette vagy önszorgalomból, talán azért, hogy itt húzhassa meg magát a sírkertben?
Szállingózott a hó, fagyos hideg volt. Távolról csak azt látta, hogy az ember édesanyja sírja elé ér. Megállt egy pillanatra, talán meglepődött, hogy megint ott látja a szaloncukrokat, lassan lehajolt, kezébe vette, nézte egy darabig, és szép lassan zsebre dugta, aztán továbbment, folytatta a gyűjtögetést. Ő is megfordult, elindult a temetőkapu irányába. Már tudta, hogy holnap is kijön, és hoz valamit.