Talleyrand üzeni

Talleyrand – arisztokrata születésű püspök, a király halálára szavazó forradalmár, Napóleon, majd XVIII. Lajos külügyminisztere, mindenkor francia hazafi – roppant okos és szellemes ember volt. A Szent Szövetség Európájában, 1820 után megkérdezték tőle, milyen változásokat észlelt a nemzetközi politikában hosszú karrierje folyamán. „Semmi változást, válaszolta. Csak a régi hipokrízis jelent meg új szavak leple alatt.”
Így van ez ma is, fűzhetjük hozzá, s mennyi új jelszó ömlik a szokásos szennycsatornákból mindennapi beszédünkbe, szónoklatunkba, közéleti ígérgetéseinkbe. Idézzük még Talleyrand-t: „A nyelv azért adatott az embernek, hogy leplezze gondolatait.”
A nemzetállam aránylag nyugodt periódusaiban legalább volt egy felismerhető cégére a nemzetközi képmutatásnak. Úgy hívták, hogy raison d’État; vagyis félburkolt valóság, államérdek. Mindenki használta, senki sem botránkozott meg a létezésén. A globalizmus korában viszont tagadni vagyunk kötelesek a hazugságot, bármilyen feltűnő is, bármennyire ordít a köztéren. És nemcsak a diplomaták eszköze a szemforgatás, hanem a lobbik is kiveszik belőle a részüket. Az úgynevezett civil társadalom, amely a „nyíltság” modern zászlóvivője, éppen olyan képmutató, mint annak idején az állam és a diplomáciai testület. A különbség csupán az, hogy ez utóbbiak nem ígértek a reggeli kávénk mellé örök békét és emberi boldogságot, míg a kortárs „nyílt társadalom” a legvadabb háborúkat viseli a pacifizmus köntösébe öltözve.
Emlékezzünk a harminc évvel ezelőtti Lord Carringtonra! Ő volt talán a nemzetközi bürokraták őse, akik két bizottsági ülés között a világbékéről szónokolnak londoni, madridi, brüsszeli palotájukban, mielőtt elszaladnának az örök béke ügyében pár órára Csecsenföldre, Szarajevóba, Ruandába, Kabulba. Semmi sem oldódik meg a hivatalos látogatásuk nyomán, de a képmutatás tovább dagad, elárasztja a sajtót, a kongreszszusok termeit, az ígéretgyárakat. A félelem terjed, a menekülők áradata áttör minden gátat, az éhínség, a járvány, a brutalitás már régen túllépte a közmondásos „középkori” mértéket.
A nemzetközi bürokrácia viszont jól él, hivatalnokai kicserélik egymással a frissen aláírt okmányokat, és két sopánkodás között örülnek, ha semmittevésükhöz új diplomatacsemeték csatlakoznak. A régi törvény ismét beigazolódik: minél nagyobb számú fiatal csatlakozik az uralkodó osztályhoz (esetünkben a nemzetközi bürokráciához), annál kövérebb a préda (a globalizmus körüli tánc).
Igen, emlékezzünk Lord Carringtonra, aki olyan sok utódot nemzett! Az ő ideje nem volt nagyon messze attól, amikor menekülti tapasztalataimat szereztem. Menekültem, igen, a bolsevizmus elől, mint annyian mások. Előttem volt mint menedék Nyugat-Európa, és éltem is a lehetőséggel. Mármost mit csináltam volna, ha Lord Carringtonra hallgatok, és bízom az egyesült földgolyóbisban, a boldog nemzetköziségben, globalitásban Kamcsatkától Tűzföldig? Maradtam volna; egyrészt mert hiszek Lord Carrington álmaiban, másrészt mert nem lett volna hová menekülni. Szemben Lord Carrington – vagy Lord Robertson, Solana és ezer más bürokrata – proféciájával, elindultam Budapestről nyugat felé. Miért? Azért, mert két részre oszlott a földteke: ha itt nincs helyem, ott majd lesz, gondoltam. A világ kettéosztottságának köszönhetően találtam menedéket!
De ha napjaink Lord Carringtonjaira hallgatok, nem lett volna menedék, a globalitás előbb sújtott volna le bársonykesztyűbe bújtatott vasöklével – és érzelgős ígéreteivel. Menekülni (ma már ez történelmi fogalom) csak úgy lehet, ha van hová. Bürokratáink viszont ezt nem értik meg, mert nem néznek a térképre, ahol mostanában minden talpalatnyi hely egyszínű. De távol a bürokraták tanácskozóasztalától, a valóság világában a menekülés létkérdés. Ha azonban egy globális nem tudom, micsodát hozunk létre, mindenütt ugyanaz a bürokrata fogad ugyanolyan képmutatóan és ugyanazzal a géppuskával. A nemzetállam olykor kemény volt, de a Lord Carrington utódai által most épített világállam ezerszer keményebb lesz: egy törvény (a hágai), egy rendőrség, egy fogalmi zavar, egy útlevél. Azok útlevele, akik a szürkeség igájába hajtják a nyakukat. De mi lesz azokkal, akik másképpen gondolkodnak, akik a mindenkori 1945 utáni körülmények közepette más otthont keresnek maguknak?
Azoknak, akik a jövő Bábel tornyát építik, eszükbe sem jut, hogy nem mindenki nemzetközi bürokrata, nem mindenki lord ez vagy az, nem mindenki szereti magát tologatható bábuként elképzelni a globális glóbuszon. Vannak, akik másképpen gondolkodnak, és legalábbis tudni kívánják, hogy amennyiben rákényszerülnek, elmenekülhetnek valahova, átvihetik „innen” „oda” házi oltáruk védőszentjeit, a Penateseket és Lareseket. Ugyanis – és ezt bele kell kiabálni a Lord Carringtonok kollektív fülébe – semmi garancia sincs arra, hogy a világállam nem lesz zsarnoki, nem zárja majd börtönbe a másképpen gondolkodókat, nem visel globális irtóháborút az eretnekei ellen. Ha félünk a mindenkori birodalmaktól, terjeszkedési ambíciójuktól, amely a szellem labirintusaiba is szeret behatolni, akkor könnyű előre látni a technológiai paradicsomot szürkén gondolkodó hivatalnokaival, amint reggel kilenctől délután ötig a számítógép képernyőjének sápadt fényében ülnek. Ez mai társadalmunkat is fenyegeti, hát még az eljövendő világállamot, ahonnan nem lesz menekülés. A föld alatt is bombázott afgán paraszt az egyik barlangból a másikba menekül. De mi lesz, ha a világfőváros küldi majd a nyakunkra tökéletesített pusztítóeszközeit – a kibékült emberiség nevében?
A világállamban is maradnak erősek és gyengék a papírra fektetett egyenlőség dacára. A hatalommal bírók rákényszerítik akaratukat az azzal nem bírókra, és érdekeiket a globális közösség globális érdekeinek tüntetik fel. Egyszóval a világ nem változik, „ami a tiéd, az az enyém is, ami pedig az enyém, ahhoz semmi közöd”. Ez a világ folyásának a mechanizmusa, akármilyen címkét ragasztunk is a közösség akaratára.