Tinódi Lantos Sebestyén Buda elestéről

Aligha élt még költő Magyarországon, akinek akkora tekintélye lett volna, mint a derék históriás dalnoknak, Tinódi Lantos Sebestyénnek. Ferdinánd király nemesi címmel ajándékozta meg, ő maga pedig inasok társaságában járta az országot, mindenütt harcra, helytállásra buzdítva, illetve a régi hősök diadalát zengve. Igaz, ami igaz, az utókor többnyire elmarasztalja monoton verseléséért, kopogós vala-valáiért. Tényleg nem tartozott a formaművészek közé e XVI. századi vándorköltő.
Valamelyik dunántúli Tinód-faluban születhetett. Kettő is volt ilyen: egy Fejér, egy másik pedig Baranya megyében. A szülei tehetős parasztpolgárok voltak, akik az élénk eszű és érdeklődő gyereket taníttatták. A lantos költő feltűnően otthonosan mozgott a görög és a latin mitológia útvesztőiben. Történészek azt is sejtik, hogy fél kezére nyomorék lehetett: a nemesi címerén ugyanis, amely egy lantot meg egy kardot fogó kezet ábrázol, utóbbi teljesen esetlenül, a markolat fölött tartja a kardot. Nem alkalmi „elrajzolásról” van szó: Tinódi címere több változatban fennmaradt, és a suta mozdulat mindegyiken megismétlődik.
Szolgált több nagyurat is. Nádasdy Tamást, a híres-hírhedt enyingi Török Bálintot meg a Czeczeieket. Többnyire azonban a hadak dúlta országot járta. Históriás énekek mellett megverselt bibliai történeteket is, és megírta a Sokféle részögösről című példagyűjteményét. Ami arra utal, hogy – ritka kivételként – nem tartozott a borissza vándor poéták közé. Bár ki tudja. A vízivó Petőfi bort prédikált, Tinódi esetleg fordítva.
Egyik legelső históriás éneke a Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról című. Tinódi nem volt jelen az 1541-es szomorú emlékű eseményen, versét Sziget várában írta, de szemtanútól tájékozódhatott a történtekről. „Siralom adaték sok rendbéli népnek, / Ki hírével lészön föld kerekségének, / Mert vége lőn immár mi víg életünknek...” – intonálja művét a poéta, melyet – ne felejtsük –, nemcsak elmondott a publikumnak, hanem a maga szerzette dallamra, lant kíséretével elénekelt. A dallam strófáról strófára ismétlődhetett és recitálásokkal egészülhetett ki.
Buda védelmét így mutatja be: „Szent Gellértnél vannak némötök barlangban. / Magokat beásták környül nagy vermökvel, / Dunát beállották nagy vízi erővel, / Megrakták álgyúkval, vannak bátor szívvel, / Mehmed basát várják fejenként víg kedvvel...” Sajnos a „víg kedv”, amit különben is csak a vers kedvéért ír a poéta, hamar megkeseredett. Mert „Nagyhamar terekek Pestben bémenének, / Nagy gazdagságokat, álgyúkat nyerének, / Némötország felé némötök sietnek...” Ezután Buda furfangos bevétele és Török Bálint fogságba esése következik, Tinódi uráé, s ezért is a keserves strófa: „Ti jó kereszténök! tegyünk áldozatot, / Hogy Isten hallgasson tőlünk imádságot, / És megszabadítsa jó Terek Bálintot, / Hívön szolgálhassa ez szegin országot...”
Tinódi többi históriás éneke, a Príni (Perényi) Péternek, Majláth Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról, a Verbőczi Imrének viadaljáról, az Eger viadaljáról való ének, az Erdéli história meg a Kapitán György bajviadalja – és sorolhatnánk tovább, a lantos költő gazdag életművét – annyi korabeli színt, arcot, eseményt és hiedelmet, illatot és bűzt, vért és reménységet őrzött meg, hogy már ezért is érdemes olvasni. Nem a mai értelemben vett poézist kell keresni benne, mert ennek híján van, hanem a korhű tudósítást. Mert a lantos költő művei inkább riportok, harctéri beszámolók, úti élmények krónikái. Azt a feladatot látták el, ami ma a hírlapírók dolga.