Tisztelt Szerkesztőség!

Az egészségügyi sztrájk a politikának szól
Ha valaki nem akar jobbító szándékkal közeledni, legalább ne ártson
A társadalombiztosítás hazánkban a két világháború között alakult ki, és vált intézményessé az akkori gazdasági, erkölcsi és mentális struktúrák mentén. A betegellátást és segélyezést több biztosító, civil szervezeti és egyházi intézet látta el, az ezekből kimaradottakat pedig a Tisztiorvosi Szolgálat, a kor színvonalán.
A második világháborút követő szovjet hódoltság kommunizmust építő rendszere a szocialistának mondott egészségbiztosítást az egész lakosságra egységes szinten kiterjesztette: a biztosítóintézetek vagyonát államosította, az orvosoknak és ápolószemélyzetnek a kollektív szerződés szerinti alacsony jövedelmet biztosítva, amely nem haladta meg a betanított munkás bérszintjét. Az önfeláldozó egyházi ápolói rendeket feloszlatta, helyüket gyakran képzetlen személyzettel pótolta. Ugyancsak preferált káderekkel cserélték le a kiváló orvos személyiségeket: a polgári származású orvostanhallgatókat az egyetemekről eltávolították vagy háttérbe szorították.
A körzetorvosi hálózatot területi alapon kiépítették és kiterjesztették, és miután az orvosokat a – terv szerinti – felcserekkel pótolni nem merték, származás alapján szorították ki a klinikákról és más előmenetelt biztosító intézetekből a fiatal doktorokat a körzetekbe, a minimális működési feltételek biztosítása nélkül. Az orvosi fizetés a megélhetés akkori igen alacsony szintjét sem fedezte, és a több kilométeres távolságok közlekedési költségei is az orvost terhelték. A paraszolvencia vagy kegyes nevén a „hálapénz” biztosította az alapellátás egyetlen feltételét, amely ellen időnként felháborodott kampányok zajlottak, de az adóbevallásban szerepeltetni nem átallották. A hálapénz, amely a korrupció ájtatos szinonimája, az egész népgazdaság rothasztó penészgombájává vált. Általa felmentések, kedvezmények, jogtalan előnyök stb. teremtek, de az orvost is négy-öt évi várakozás után hivatásához nélkülözhetetlen gépjárműhöz segítette.
A szocialistának minősített egészségügy az évek során mind behozhatatlanabb hátrányba került a fejlett országokkal szemben, mivel azokban a szakma nem a propaganda céljait szolgálta, s így a lehetőségek és igények, valamint az ezek kielégíthetősége közötti egyensúlyt tartani tudták. 1990 után az ország új vezetése sem tudta az évtizedek során kialakult tárgyi, tudati és erkölcsi hiányokat és torzulásokat rendezni az ezekhez szükséges gazdasági és hatalmi tényezők hiányában, mivel ezeket főleg a múlt káderei a magukévá tették, vagy elkenték pozíciójuk megtartása folytán. A rendszerváltásnak becézett fordulat után a második ciklusban fellobbant hatalmukkal olyan megszorításokat diktáltak, amelyek az össznépi egészségi állapot hanyatlását bokrosították; a harmadik ciklusban, tehát a jelenben pedig javítási szándék nélküli zavaros, bombasztikus jelszavakkal uszítják híveiket és a hiszékenyeket a reális fejlődés megzavarására.
Köztudott az egészségügy munkabéreinek megszégyenítő gyatrasága, de ez nem a jelen, de nem is a régebbi múlt bűne. Fél évszázadot visszalapozva a polgári Magyarországon az orvosok a társadalom jól szituált, köztiszteletben álló személyiségei voltak, akik nem csődültek volna az utcára munkabérért tüntetni vörös kokárdákkal, kék lufik alatt. De ezt nem teszik a jelenben sem azokban az országokban, ahol az életért felelős, tanult értelmiséget nem alázták borravalóra szoruló, másodrendű káderekké.
Az egészségügyet rendbe kell tenni, mert négy évtizedes betegség után most agonizál. Ehhez tisztességes, tapasztalt, ötlet- és kompromisszumkész fejeket kell összedugni, és kicsiholni belőlük a lehetséges legjobbat. Reálisat, megoldhatót és közhasznút. Tudomásul kell venni, hogy a tudomány fejlődése szédítő lehetőségeket kínál, de ezek költségesek! A múltban egy sánta joggal követelhetett magának egy járóbotot a biztosítótól, ma joggal várhat el egy protézisbeültetést. Sőt egy motoros rokkantkocsit (ugyanennyiért). Ez a megdöbbentő helyzet, ha készek vagyunk mellőzni a hipokrita szemforgatást és szövegelést; helyette szembenézünk az elvárások és lehetőségek arányaival.
Közelmúltunk szociálisnak nevezett rendszere egy kitűnő tulajdonsággal bírt: kordában tudta tartani a lakosság igényeit (természetesen az úgynevezett „elit” kivételével). Ha csillapodna a múlt kádereinek dühödt hatalomvágya, és megtanulnának önérdek helyett nemzetben gondolkodni, el lehetne képzelni szerepüket a jobbítás folyamatában legalább azzal, hogy nem zavarják a náluknál csiszoltabb elmék jótékony működését lealacsonyító sztrájkuszítással. Pontos, minden részletében ütköztetett, gazdaságilag is prosperáló egészségügyi rendszert lehetne kidolgozni, fölhasználva a tudomány minden lehetőségét az egészség megtartásában és visszaszerzésében. Dr. Rajháthy Aurél orvos, Budapest

A Duna Televízió a „státusmagyarokról”
A határon túli magyarok ügye ma sem kuriózum a tizedik évébe lépett közszolgálati médium képernyőjén
Fontos jelenséget érintett a Magyar Nemzet szerdai 6. oldalán Lukács Csaba publicisztikája: a határon túli magyarság mindennapi jelenlétét a közszolgálati képernyőn. A Státusmagyarok a képernyőn című, javító szándékú írás néhány tényszerű állítása (nyilván információhiányból fakadóan) azonban téves, ezért könnyen félrevezetheti az olvasót.
A szerző azt állítja, hogy a Duna Televízió „budapesti tévét csinál”. E kitétel annyiban helytálló, hogy a társaságnak Budapest a székhelye; ám alkotmányos missziójának megfelelően változatlanul a határon túli (elsősorban a Kárpát-medencei) magyarság tájékoztatását és kulturális identitáserősítését tekinti fő feladatának. Ez a misszió statisztikailag úgy fogható meg, hogy 2001-ben több határon túli anyagot sugárzott a Duna Televízió, mint az összes országos magyar televízió együttvéve. A reggeli műsorsávban a 2000-es bázishoz képest három és félszeres a növekedés, a híradó anyagait tekintve húszszázalékos: 2001-ben 947 határon túli képes tudósítás és 362 telefonos bejelentkezés került a műsorba. Az újabb magazinok (Kalendárium, Térerő stb.) nagyrészt határon túli anyagokra épülnek; s az sem felel meg a valóságnak, hogy megszűntek volna a műholdas csatornán a kizárólag a határon túli magyarokkal foglalkozó műsorok. A hajdani Régiók magazint hiányolók figyelmét talán elkerülte, hogy Égtájak címmel ilyen jellegű magazin is fut a Duna Televízión. A Duna Televízió híradója – mint arról a Magyar Nemzet december 12-i tudósítása is beszámolt – közel egy hónapja ismét este hatkor kezdődik hét óra helyett. A konkrétan kifogásolt szeptember 1-jei híradó-tudósításban a főpolgármester szabadkai látogatása csupán mellékes motívum volt: az anyag lényegében az ottani városnapról szólt, amelyen díszpolgárrá avatták Kasza Józsefet és Égető Gabriellát. A vendégként megjelent Demszky Gábor ígérete – hogy Budapest városa felépíti a lebombázott szabadkai rádiótornyot – valóban elhangzott, de nem „hosszú percekben”, hiszen az egész tudósítás 42 másodpercig tartott. A 21 órai kiadás vezető híre a békéscsabai szlovák főkonzulátus avatása volt, szerepelt továbbá hír arról, hogy az RMDSZ egyházfőkkel találkozott. A híradó korábbi kiadásai (a 18 órai „főhíradó” is) a kárpátaljai és rimaszombati tanévnyitóról számoltak be, így nem maradtak ki „a határon túli régiók iskolakezdéséről szóló hírek”.
Meggyőződésünk, hogy a határon túli magyarok ügye már ma sem kuriózum a tizedik évébe lépett Duna Televízió képernyőjén (a magyarigazolványról például külön sorozatot indítottunk); az Illyés Közalapítvánnyal kötött megállapodás pedig, amely a határon túli médiaműhelyeket támogatja, tovább javíthatja a kedvező tendenciát. Meszleny László hírigazgató, Duna Televízió

Ez az ember meddig mehet el?
Egy nap sincsen Bolgár nélkül. Kezdődik hétfőn a Bolgár György-dömping a Magyar ATV-n a Juszt-féle sajtóklubban. Itt a mester a mérleg nyelve. Védi, magyarázza a kormányt („az önmagában nem lenne baj…”), hogy aztán ő vagy a másik három annál nagyobbat rúgjon bele. A műsor mottója: csúsztatás, elhallgatás vagy egyszerűen hazugság. Ehhez kontráz a közszolgálati médiasztár.
A heti szereplése a Kossuth rádió Beszéljük meg című műsorában folytatódik. Ő válogatja a témákat, kommentálja vagy nem kommentálja a telefonálók szövegeit. Az elhallgattatást már abbahagyta, de nemrég szó nélkül hagyta az egyik telefonpartnere Kádár-rendszert dicsőítő szövegét. Szombatonként többnyire ő szerkeszti (miként ezen a héten is) a 16 óra című másfél órás műsort. Riportokat is készít, például Demszkyvel. Egy szava sincs a főpolgármester öntömjénező triádáihoz. Budapest felelős gazdája arról beszél, hogy miért tiltotta be a Petőfi Csarnokban tervezett „Fehér Karácsony” című műsort. Vállalja Demszky a tiltás miatti támadásokat, de nem engedi szenynyezni fővárosát. Szó esik az új Nemzeti Színházról is. Bolgár sugallja az elmarasztalást. Demszky viszont marad a védőangyalszerepben: ő (mármint D.) örül annak, ha fejlődik a főváros.
Vasárnap délelőtt, a Kossuth adót hallgatva a kultúrára szomjazó polgár azt gondolná, hogy vége a Bolgár-özönnek. Mélységesen téved. A Gondolat–jelben – amely műsor eddig Bolgár-mentes volt – Sartre után Bolgár következik. Sartre-ról monográfia jelent meg, Bolgár pedig verseskötetet adott ki. Ki hitte volna? A kulturális magazinban is ott a helye. Nem is akármilyen társaságban. Hát ez már sok! Vagy lehet, hogy a következőkben Havas, Farkasházy és a többiek művei kerülnek sorra?
Kedves szerkesztők, főszerkesztők, közszolgálati főilletékesek! Állítsák már le a Bolgár-kultuszt. Olyan gazdag a magyar és a külföldi irodalom, művészet, van miből válogatni. Azt sem hiszem, hogy ne várnának fiatal, tehetséges újságírók, riporterek a megszólalásra. Adjunk nekik is műsoridőt. A nyomtatott sajtóról pedig még szó sem esett! Ahol is Bolgár immár évek óta a Metro című álfüggetlen (nem régóta) országos napilap véleményoldalán, a miniszterelnököt likvidálni óhajtó Magyar Hírlapban a Disneyland című sorozatában vagy a kormányt kriptonyilasnak tituláló Népszava Pulitzer-Klub nevű rovatában adja közre indulatosan kormányellenes publikációit. Összeszámolta-e már egyáltalán valaki, hogy ez az ember egyszerre hány szerkesztőségtől vesz fel (bizonyára) busás honoráriumot? Vagy lehet, hogy Bolgár tényleg mindenhez ért? Nyilván ezért ül be az ATV Sajtóklubjába is, ahol elvbarátaival kórusban szidja a kormányzatot, ami persze nem baj, csak akkor, ha lehet, nem játssza el nekünk a független közszolgálati rádióriporter szerepét.
Kedves baloldali politikusok, médiaelemzők! Ez lenne hát a médiaegyensúly? A Fidesz indított „egész pályás letámadást”? „Rátenyerelt” a médiára? Ez csak egy példa volt e héten. Lehetne említeni a Szatelitet, amely műsorban Selmeczy Medgyessyből olyan snájdig úriembert faragott, hogy aki nem rá szavaz (mármint M.-re), az vessen magára. A beszélgetés az elhallgatás magasiskolája volt. Szabó L. István gépészmérnök, Győr

Domonkos István (Budapest): Felháborodással olvastam a sajtóban, hogy az MSZP képviselője, Nagy Sándor azt ajánlja, hogy a jövő évi választásokra hívjanak Magyarországra külföldi megfigyelőket, mert szerinte a kormány visszaélésekre készül. Példátlan ez a magatartás, különösen egy olyan embertől, aki az MSZMP egyik legdogmatikusabb funkcionáriusa, Gáspár Sándor mellett szolgált. Nálunk az volt a természetes, hogy demokratikus, szabad választás, több párt nem volt, és mindig a kommunisták „nyertek” 99 százalékot a magyar népre kényszerített szavazáson. Tiltakozom Nagy Sándor kijelentései és javaslata ellen, őszintén remélem, hogy minden becsületes magyar ember hozzám hasonlóan tiltakozni fog.
*
Csige Imréné (Debrecen): Kiállította magáról a bizonyítványt Szanyi. Akinek írásaiból süt a gyűlölet, a tehetetlenség. Magyarország miniszterelnöke megbecsült, elismert ember itthon és külföldön egyaránt. A Szanyi-féle gyűlölködő, hazug, rágalmazó állításokat olvasva az embernek az az érzése, hogy még mindig nincs vége a pártállamnak. Hogy a szocialisták ma is likvidálnának mindenkit, aki nem az ő szekerüket tolja. Azt írja Szanyi, hogy az országgyűlési képviselő az abbéli minőségében tett kijelentéseiért büntetőjogilag nem büntethető. Hát ez nagy baj. Szanyi azt is kijelenti, hogy „Orbán Viktor mocskos csaló és tolvaj.” „Orbán Viktor tehát bűnöző.” Szanyinak nincs helye a magyar parlamentben.
*
Végh János (Németország): Az egyértelműen rossz stílusú MSZP–SZDSZ-ellenzék már teljesen lemondott minden érvelésről. Nyilatkozataik nélkülöznek valóságot, összefüggést és logikát. Mi az értelme annak, ha Medgyessy Péter egyik mondatával ellenzi a kedvezménytörvény aláírását, mert román munkaerő beözönlésétől tart, két mondattal később viszont üdvözli Románia EU-ba való mielőbbi felvételét? Talán nem tud róla, hogy egy EU-ba való felvétel Romániának is, mint minden tagállamnak, szabad munkaerő-áramlást biztosít? Az MSZP és az SZDSZ gondolkodásmódja már olyannyira szokványos (és unalmas), hogy a kormánypárti politikusok nyilatkozataira következő reagálásukat már a legkisebb szellemi erőfeszítés nélkül is ki lehet találni. Ha ma véletlenül kibomlik Orbán Viktor cipőfűzője, mérget vehetünk rá, hogy holnap erről Bukásra áll az Orbán kormány címmel vezércikk fog megjelenni a Népszabadságban.
*
Tarnócay Györgyi (Keszthely): Ha mi, a Magyar Nemzet olvasói vállalnánk, hogy személyenként egyetlen bizonytalan, vagy a politikába kiábrándult ismerősünket meggyőzzük arról, hogy el kell menni szavazni – úgy érzem, sokat tudnánk segíteni. Mivel a választási kampány a baloldalon levelezés formájában megindult, ez egy olcsóbb, de lehet, hogy eredményesebb ötlet lenne.
*
Zsigmond Gábor (Budapest): Egy jó ismerősöm, amikor letolvajozta az Orbán-kormányt, azt kérdeztem tőle: mi bajod van velük? Például az „Orbán-bányák”, volt a válasz. Miért, mit csinálnak azok a bányák? – Beszállítanak az állami cégekbe. – Ejnye, és miért baj az? Nem tudta tovább részletezni ismerősöm, hiszen semmit nem tudott ezekről a dolgokról. Nem tudta, hogy idősebb Orbán úré volt a kedvezőbb ajánlat, mint másik beszállító konkurenséé. Azt sem tudta, hogy Orbán úr a szerződését még a Horn-kormány idején kötötte. Érdemes kipróbálni és javaslom mindenkinek, hogy baloldali érzelmű ismerőseiktől konkrétan kérdezzék meg, hogy mi a baj az „Orbán-bányákkal”? Meglepő eredményre fognak jutni: az embereknek fogalmuk sincs róla – baj az, hogy egyáltalán van.
*
Mikó Sándor (Budapest): Én egyik királynak se vagyok a bolondja, én független pojáca vagyok –