Ulster tragédiája

Lángoló autók, tüzes csóvájú Molotov-koktélok a levegőben, sisakos, pajzsos, gumibotos és fegyveres rendőrök, sűrűn rácsozott ablakú katonai járművek és a széles út két oldaláról dobálódzó, átkozódó, tomboló suhancok. A háttérben pedig Ulster tragédiája. Két kultúra, két hagyomány, két egymással összebékíthetetlen előítélet. Egyik oldalon az egyre növekvő katolikus nacionalista kisebbség, a másikon – az alacsonyabb születési számánál fogva zsugorodó – protestáns unionista többség.
A mostani dühkitörést állítólag két fiatalember ökölharca robbantotta ki. Ha történetesen mindkettő katolikus, vagy mindkettő protestáns, vagy egyikük hindu, netán zsidó, akkor egy-két véres orr árán hamar helyreáll a béke. Ám Ulsterben, de kivált a hírhedt Ardoyne környékén már nincsenek egyének, csak közösségek. Minden torzsalkodás egy-egy újabb csata az évszázados háborúban.
Nyáron, amikor a Szent Kereszt katolikus leányelemi növendékeit kísérték a szüleik egy protestáns lakótelepen keresztül, förtelmes jelenetek játszódtak le, a telep sok lakója trágár szavakkal gúnyolta, átkozta a síró gyerekeket és szüleiket. Akkor végül sikerült valamiféle fegyverszünetet elérni. A lakótelepi protestánsok elmondták, hogy elhanyagoltnak, elárultnak, kisemmizettnek érzik magukat, a helyi és tartományi hatóságok biztosították őket, hogy senki sem feledkezett el róluk, jogos sérelmeiket orvosolni fogják, csak hagyják békében az iskolás gyerekeket.
A mostani, naponta megismétlődő, éjszakába nyúló dühöngésnek a Szent Kereszt iskola immár nem központja, csak áldozata, mert éppen ott van, ahol van. Olyan lakónegyed határán, ahonnan a katolikus lakók, ha valamelyest jobban megy soruk, másfelé költöznek. Helyüket pedig protestánsok foglalják el. Olyan protestánsok, akik nem tartoznak az élet nyertesei közé.
Ulster tragédiája ez az alapvető ellenségeskedés. Katolikusok és protestánsok, nacionalisták, sőt akár köztársaságiak és lojalista unionisták politikusai között lehetséges a megállapodás, az őszinte vagy taktikai kompromisszum. A lakótelepek verekedői között nem. Őket nem Ulster békés jövője, hanem véres múltja érdekli. Ami még nagyobb baj, kibékíthetetlen ellentétük, megátalkodott gyűlöletük mögött – soha hivatalosan ki nem mondva – az a tény húzódik meg, hogy a megbékélésnek nemcsak a bigott és tudatlan utcasarki bajnokok a hátramozdítói, hanem azok a politikusok is, akik az egyik oldalon utolsó engedménynek, a másikon pedig első lépésnek tekintik az 1998-as nagypénteki megállapodást. Ulster egyszerűen nem lehet egyszerre része az Egyesült Királyságnak és az Ír Köztársaságnak.
A nagypénteki megállapodás kompromisszumok sorából áll. Minden egyes kompromisszum mögött világos a két fél gondolkodása: „eddig és nem tovább” az egyik oldalon, „ha ez ment, a következő is menni fog” a másikon. David Trimble mint főminiszter kollégája Martin McGuinnessnek és Gerry Adamsnek, a két Sinn Fein-miniszternek, de ugyanakkor tudja, hogy mindkettő átmenetinek tartja ezt a kormányzatot. Ehhez járul, hogy Trimble-re állandó nyomás nehezedik saját, aránylag mérsékelt unionista pártja részéről, hogy többet ne engedjen. McGuinness és Adams sem korlátlan ura az IRA-nak, a vérengzésre mindig hajlandó „Igazi IRA”-ra pedig egyáltalán nincs befolyásuk, vagy ha van, akkor az féltékenyen őrzött titok.
Az észak-belfasti utcai harcok tehát nem egyszerűen megátalkodott süvölvények csatái. Az ökölbe szorult kezek, a gyűlölettől eltorzult arcok mögött nem csupán a múlt kétféle szemlélete hat, hanem – sokkal veszedelmesebben – a jövőről alkotott, egymással merőben ellentétes kép is.