Változatok balra

Úgy hozta az élet, tavaly kéttucat országba vitt el a munkám. Úgy alakult, hogy felzárkózni akaró vagy harmadik világbeli mindahány, közülük egy sincs a legfejlettebb ötven között. Megismerhettem hát a nyomor fokozatait, a Szahara sivatagban bolyongó menekültek vágyaitól az ázsiai éhezőkön át a kelet-európai számkivetettekig.
Néhány országban még a szocializmust építik, igen mérsékelt sikerrel. Kambodzsában például úgy próbálnak balra zárni, hogy demokratikus választások útján nyert mandátumot a Kína-barát kormány, s király – igaz, tényleges beleszólás nélkül – vezeti az országot. A pártválaszték az ultrabalos Vörös Khmerek utódaitól a katonák emberein át a vietnami, illetve orosz segítséget élvező kommunistákig terjed, az ország éves költségveté-sének felét nemzetközi forrásokból (hitelek és segélyek) biztosítják. A szomszéd rivális, a Vietnami Szocialista Köztársaság világcégeket várva építi a közösön alapuló jövőt, s a megyei pártitkárok szintjéig még a rendszert is szabad bírálni. Igaz, egy a párt és vaskezében a média, de legalább le lehet engedni a fáradt gőzt, ha gyűl egyáltalán a nagy nincstelenségben. Saigonban – bocsánat, Ho Si Minh városban – dollárral lehet fizetni a feketéért, és a helyi fiatalok is imperialista kólára hívják álmaik asszonyát a szombat délutáni udvarláskor. Kínában amerikai gyorsétterembe lehet tartani a gyerek születésnapját, persze ha van miből állni a cehhet. Arról, ami azon a bizonyos téren történt, még ma sem beszélnek, de a tőkés világ ellen ma már főként azzal harcolnak, hogy egy dollárért árulják minden sarkon a Harry Potter DVD-film kalózváltozatát – az eredetiért a nagy vízen túl ötvenet is elkérnek. Szárnyal a gazdaság, lehetnek magánvállalkozások, ám a párt hatalmát nem kérőjelezi, nem kérdőjelezheti meg senki.
És voltam Észak-Koreában is, ahol azt mondják, Kubával együtt már csak mi emeljük magasba a szocializmus zászlaját. Az elmúlt években kétszázhúszezer ember halt éhen, az ország huszonhárommillió lakójának élete a külföldi segélyektől függ, ám ettől függetlenül gőzerővel épül a nagy szocialista haza, a földi Kánaán. Segélymunkásként jártam arra, amikor az egyik ottani ember megkérdezte: szerintem melyik rendszer a jobb. Érdekes volt a helyzet: „a helyes útról” eltévedt országból érkezve támogatást vittünk a nélkülözésben élőknek, és arról kellett nyilatkoznom, hol jobb élni.
Szerintem a másik kicsit jobb – válaszoltam óvatosan, hogy ne sértsem meg a házigazdát, de nem jártam sikerrel, mert azonnal megfagyott körülöttünk a levegő.
Nem tisztem hitről vagy politikai opciókról vitázni. Az idő majd kirostálja az ocsút a maradandó közül, de sajnos milliók életét viszi magával a szél.