Kezdjük a legfrissebb, még be nem mutatott produkcióval. A Terror Háza Múzeum látogatói az ön zenéjétől, hangeffektjeitől kísérve járják végig majd a termeket. Nem lepődött meg a felkérésen?
– Mindig meglepő, ha új feladatot kap az ember. Sándor János építész hívott és ajánlott, annak ellenére, hogy személyesen korábban nem találkoztunk, csak a zenémet ismerte. A felkérést igen szívesen vállaltam. Az ember mindig az érdeklődésének, képességének megfelelő új feladatokra vágyik, olyanokra, amelyek kihívást jelentenek. Ha koncertezni hívnak, az nem szokatlan, ha zenés színpadi szerepet kínálnak, az sem különbözik lényegileg attól, amit egyébként is csinálni szoktam. Nagyobb lélegzetű vonósdarabot még nem írtam, így ez a megbízatás váratlanul ért, izgatott. Jó lenne minden évben egy hasonló.
– Mi volt a feladat?
– Nem volt konkrét előírás, nem kötötte a kezem semmilyen instrukció. Úgy gondoltam, egy történelmi tárlathoz letisztult, időtlen hangszerelésű, többtételes vonószenekari mű illik, olyan, mint valami filmzene, ahol a fő téma különböző dramaturgiai feldolgozásokban jelenik meg. Azt persze nem tudom, hogy a végén az elkészült anyagból mi fog megszólalni, hiszen a kiállítás még jelenleg is alakul. Mindenesetre technikailag is érdekes lehet, hogy a stúdióban különleges, térhatású keveréseket végeztünk, és a különféle hanghatásokat is én terveztem, a stábbal egyeztetve. Mindez persze csak kísérőelem, hangulatfestő mozzanat, a ház zene nélkül is nagy hatású. A pincében például csend van, nyomasztó, terhes csend. Döbbenetesebb, mint bármelyik másik terem.
– Számít arra, hogy nemcsak a múzeumot, hanem az alkotókat, így önt is érhetik politikai támadások?
– Miért, ön nem számítana rá? Elég edzett vagyok. Eddigi karrierem kapcsán több elvtelen támadás is ért már: annak ellenére mertem sikeres lenni, hogy nem kötött sem családi, sem baráti szál azokhoz, akik eldöntik, mi a művészet, ki a művész, melyik siker értékes, melyik nem. Mindig a legrosszabbra kell készülni, de a c-moll nem politikai kérdés. A politikai állásfoglalásom csak rám és a szavazócédulára tartozik. Alkotóként állok a közönség előtt, és ebben a minőségemben nem kívánok napi ügyekkel foglalkozni. A politizáló művész számomra hiteltelen figura. Az itt végzett munkát elsősorban művészi, etikai feladatként éltem meg. Piszkálnak színészeket is, hogy miért vállalnak szerepet az új Nemzeti Színház nyitó előadásában. Aki részt vesz benne, annak a nevét száz év múlva is olvashatják a színlapon. A piszkálódókat meg szépen elfelejtik.
– Könnyen beszél, hiszen már felépítette a karrierjét, és anyagilag, művészileg nem függ senkitől. Mi mindent kellett az évek során megtanulnia?
– Könnyen az beszél, aki ajándékba kapta a sikert. Én megdolgoztam, megdolgozom érte. Sok mindent tanultam, de szerencsém is volt. Szerző és előadó vagyok, nem sztárgyár terméke: soha senki nem írta elő, milyen ruhát vegyek fel, hogyan és mit kell nyilatkoznom. Így aztán voltam rosszul öltözött – az induláskor kölcsönbőrdzsekiben mentünk színpadra, mert nekünk nem volt –, biztosan nyilatkoztam ostobaságot is, de ezek az én hibáim, hozzám tartoznak. Időközben alapszinten megtanultam egy sor szakmát, a borítótervezőtől a videóvágóig, a nyomdászattól a fotózásig. Így lettem önmagam producere. A készülő albumokról általában határozott előképem van, még nem adtam feladatot grafikusnak úgy, hogy „találj ki valami borítót”. Igyekszem átlátni a folyamatot, amelyben a dalaim eljutnak azokhoz, akik kíváncsiak rájuk. A munkának ez a része nem a kedvencem, jó lenne csak a zenéléssel foglalkozni, de nem lehet. Végigjártam a szamárlétrát a művészszerződéstől a producerkedésen át a licencszerződésig, volt olyan megállapodásom is, amelyet korábban nem is ismert a lemezszakma, az adott helyzetre találtuk ki. A folyamat vége az volt, hogy megalakítottam az önálló lemez- és könyvkiadó cégemet.
– Hány szakmai körbe kellett bejutnia ahhoz, hogy elérjen a mai helyzetébe?
– Szerencsés esetben a siker, a közönség szeretete emeli az embert a szakmai elfogadás felé. Velem ez történt. Közép- vagy inkább kispolgári családban nevelkedtem, ahol azt tanultam, hogy mindig rendnek kell lennie, a művészek hóbortos emberek, nem nekem való az ilyesmi. Amikor az alső albumunk jelent meg, akkor is így gondolkodtak a szüleim, amikor már a tizedik, akkor is. Zenekarunk első és egyetlen igazi szakmai mentora Fábián Tibor volt, ő szervezte azt a tehetségkutató akciót is, amelyen feltűnt a produkció. Később ő lett a menedzserünk. Ő ajánlott be minket a lemezgyárba a kezdeti playback-fellépések, klubszereplések után. Emlékszem, előfordult, hogy vissza kellett tekerni a magnót, mert a közönség még egyszer akarta hallani, hogy Induljon a banzáj…
– A tinisztár, akit sikítva üldöztek a lányok, eközben közgazdasági egyetemre járt. Készült a polgári életre?
– Nem, filmrendező akartam lenni. Édesanyám, akinek tizenhat éves koromban elmeséltem ezt a vágyamat, nagyon megijedt. A szüleim azt várták tőlem, hogy a családi hagyományoknak megfelelően jogász leszek. Magyarázták, hogy Magyarországon több száz éhező filmművész van, közben évi tíz film készül központi költségvetésből. Anyám féltett a züllött művészélettől. Finoman ugyan, de eltérített. Végül így lettem közgazdászhallgató. Bár a Fazekas-gimnáziumba jártam, ahol köztudottan igen jó színvonalú a matematikaoktatás, vért izzadtam a matekkal az egyetemen. Ezzel szemben jól mentek a nyelvek, ekkor már jól beszéltem angolul, mellette olaszt kezdtem tanulni. Remek tanárom volt, nagyon szeretett minket, mindenkinek volt beceneve, az enyém „il cantante”, az énekes. Még a koncertünkre is eljött, ősz hajjal, mosolyogva állt a kockafrizurás tinik között. De ha nem készültem, rezzenéstelen arccal vágott ki a vizsgáról. Gyakorlatban is hasznosítható dolgot nemigen tanítottak az egyetemen, végeredményben nincs közvetlen hasznom a diplomámból, inkább a józan paraszti eszemre hallgatok. A miénk volt az utolsó évfolyam, amelyik még marxista tankönyvekből tanult. A Dimitrov téren kezdtem a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen, és a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem hallgatójaként a Vámház téren vettem át a diplomámat. Úgy, hogy közben nem váltottam iskolát…
– Zenélni tanult?
– Két évig hegedültem kisiskolás koromban, aztán eltanácsoltak. Gitározni magamtól kezdtem, nem is lett belőlem rendes zenész. Kórusban énekeltem, olvasok kottát, de egy rockdalt a legritkább esetben szoktak lekottázni.
– Mindig jól érezte magát a színpadon?
– Korábban sokkal fontosabb volt számomra, de még mindig nagyon szeretek szerepelni. Aki nem szeret, ne menjen színpadra. A dalírás közelebb áll hozzám, de a színpadi lét ősi bűvölete semmihez sem hasonlítható. Az előadás hevében mindegy, hogy súlyos vagy könnyed a dalok szövege, a lényeg egy rockkoncerten mégiscsak az, hogy meg kell ragadni a közönség figyelmét, oda kell csördíteni hanggal-fénnyel. A művészet diktatúra: egy teremtő, alkotó szellem nyilvánul meg azok számára, akik kíváncsiak rá; de közben nincs beleszólási lehetőségük. A Macbeth közepén sem állnak meg a színészek, hogy megkérdezzék a közönséget: most gyilkoljunk vagy ne gyilkoljunk? A „demokratikus művészet” kifejezés mindig a központi teremtő gondolat hiányára utal.
– Céltudatos, kemény ember. Ezért nem bízza már másra a menedzseri munkát?
– Ezt a feladatot sokan nem vállalják, csak dolgoznak, és várják, hogy a művészetükért jól megfizessék őket. Én szerencsés alkat vagyok, keveset alszom, így sok feladatot el tudok látni. Az is igaz, hogy az időmnek csak húsz-harminc százalékát fordíthatom az alkotásra, a többi az adminisztráció, ügyintézés. Van asszisztensem, vannak segítőim, de egy igazi nagy stábot nem tudnék eltartani a hazai bevételekből. Emiatt sem vagyok elég hatékony. Az irigykedők általában nem a munkára, hanem a sikerre féltékenyek, mert még ezzel a rossz hatásfokkal is első tudok lenni egy pár dologban, például ilyen a DVD-kiadás vagy a honlapom speciális szolgáltatásai.
– Ki előtt akar még bizonyítani?
– Azt szeretném, ha a produkcióm nem a hazai lehetőségeket, korlátokat tükrözné, hanem az eredeti alkotói szándékot, amennyire lehet, csorbítatlanul. Az is cél, hogy formai megjelenésében is világszínvonalú, magyar produkció legyen. Ezért vállalok fel egy csomó adminisztrációs küzdelmet, ezért használok olyan relatíve új médiumokat, mint például a CD-n megjelenő multimédiás melléklet. Négy éve minden albumomon szerepel ilyen program: a zene mellett – számítógépbe téve a korongot – megtalálhatók rajta videoklipek, fényképek, hasznos információk és még rengeteg minden.
– Eddig színészkedett, videoklipeket rendezett, dalszövegeket, verseket, színházi zenét írt. Legutóbb viszont vershangjátékkal jelentkezett. Végül is mi szeretne lenni Kovács Ákos?
– Lemezt csak addig készítek, amíg van bennem dal. Más ügyek is érdekelnek, például jó lenne létrehozni A hét parancsszó színpadi változatát. De nagyon szeretnék filmet forgatni is, ha eljön az ideje. Végre eljutnék a gyerekkori álomhoz. A filmben minden benne van, ami számomra fontos: a történetmesélés, a képalkotás, a dramaturgia, a zene, a szervezés. És ötvenéves koromban, amikor elérem a mázsát, ahogyan Krúdy szerint a férfinak illik, főzőműsort vezetnék a televízióban. De nem afféle menedzseres-nyakkendős-reformkajás show-t. Töltött káposzta, halászlé, jó borok: az én műsoromban jól lepirítanám a szalonnát.
– Harminchárom éves, gyermeke van, háza, vállalkozása. A nevét ismerik, sikeres, és nem is megy ki a divatból. Sokat változott a pályakezdés óta?
– Lényegében nem változott semmi, öregebb lettem, lehet, hogy higgadtabb vagyok kissé, mint az elején. Kevesebb naivitás, több önirónia talán. Soha nem éltem vad életet, még csak nem is cigarettáztam vagy ittam, pedig ez ebben a műfajban majdnem kötelező. A törzsközönségem velem öregedett, érett, és sok új ember is érdeklődik. A legtöbb lemezvásárló a húsz és harmincöt közöttiek közül kerül ki. A koncertek közönsége fiatalabb, a felmérések szerint az átlag jegyvásárló huszonöt éves egyetemista fiú, aki a két évvel fiatalabb barátnőjével jön. A tábor kemény magja majdnem mindenhová elkísér, bár ők is elég kritikusak, nagyon helyesen. Ilyen közönsége keveseknek van, ez óriási dolog, nagyon örülök neki. Sok kalandon túl vagyunk már: előfordult, hogy tizenegy órát dedikáltam, szünet nélkül, egyszerűen nem hagytak hazamenni a lemezboltból, de igazi örömmel töltött el, amikor a Káli-medencében irodalmi estet tartottunk, és még Debrecenből is jöttek érdeklődők. Nemcsak rajongók, de mindenféle ember. Ültünk az augusztusi csillagos ég alatt, Faludy Villon-átiratát olvastam fel, és mind a háromszázan együtt mondták velem a strófák végén a refrént. Libabőrös leszek, ha rágondolok.
– Úgy érzi, hogy tartozik ezeknek az embereknek?
– Törzsközönségem sok kalandba, kísérletbe belemegy velem, de mindenki a saját felelősségére utazik. Magamnak tartozom, a tizenhat éves énemnek. Ez a legszigorúbb elvárás, ha ennek megfelel az ember, akkor minden próbát kiáll.
***
Kovács Ákos énekes, dalszerző, előadóművész. Budapesten született 1968-ban. 1992-ben végzett a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen. 1987-ben megalakította a Bonanza Banzai zenekart, 1992-től szólóénekes is. Produkciós, menedzsment- és zeneműkiadó cégét, a Fehér Sólyom Társaságot 1992-ben alapította. 1991-ben és ’92-ben Az Év Énekese címet, 1993-ban Otto-díjat, 1994-ben Huszka Jenő-díjat, 1998-ban Lyra-díjat, valamint több ízben Aranyzsiráf díjat kapott. Öt verseskötete mellett tizenkilenc magyar és öt angol nyelvű lemeze jelent meg, ezek több mint hétszázezer példányban keltek el.
Európai Szuperkupa
Feltámadt a BL-győztes, óriási meccsen lett Európa új királya + videó
