A baloldal áldozatainak emlékére

Ezerkilencszáznegyvenötben, miután a második világháború európai frontjain elhallgattak a fegyverek, és Németország romjai maguk alá temették a hitleri nemzetiszocializmust, a hatesztendei öldöklés túlélő áldozatai és a győztes hatalmak azonmód megkezdték az addig példátlan mértékű pusztulás – és a tömegpusztítás – felelőseinek számonkérését. Először a világtörténelemben nemzetközi ítélőszéket hoztak létre a háborús bűncselekmények kivizsgálására és megtorlására, és szintén első ízben találkozhatott a világ az emberiség ellen elkövetett bűntettek jogi kategóriájával.
A Harmadik Birodalom kézre kerített és életben maradt politikai és katonai vezetőinek, a tömegmészárlások elrendelőinek és végrehajtóinak, valamint a koncentrációs táborok parancsnokainak a nürnbergi nemzetközi törvényszék elé kellett állniuk. A monstre perben a győztes hatalmak nemzetközi bírósága viszszamenőleges hatállyal és a jövőbe mutató figyelmeztetéssel halálra ítélte a német nácizmus tizenkét évi uralmának fő parancsolóit. A nagy pert számos kisebb követte Németországban és Európa számos más országában: a hitlerizmus csatlósait és a megszállt országokban a hatalom kiszolgálóit mindenütt felelősségre vonták. Ha a történteket, a milliónyi áldozat tragédiáját jóvá tenni nem lehetett is, az elkövetők egy percig sem érezhették biztonságban magukat. A felelősségre vonás csupán idő kérdése volt.
Ámde a történelem már csak „úgy működik”, hogy az ítélkezés a mindenkori győztesek előjoga. A nemzetközi ítélőszék ügyészei és bírái között a nyugati demokráciák képviselőivel együtt ott ültek a szövetséges Szovjetunió jogászai, hadbírói is. Annak az ördögi rendszernek a magas rangú képviselői, amelyik az emberi élet értékét egy szemernyivel sem becsülte többre, mint a nácik az általuk „alsóbbrendűnek” minősítettekét. Tény, hogy mire a hitleri népirtó gépezet igazából beindult, majd „ipari fokozatba” kapcsolt, addigra a sztálini Szovjetunió területén már tízmilliós nagyságrendű volt a bolsevizmus fizikai áldozatainak száma, a rendszer egyéb – lelki, egzisztenciális – roncstömegéről nem is beszélve. A szovjet rendszer valóságát már a háború kitöréséig megismerhette a bőrén egy sor nép, a balti nemzetektől az ukránokon át Közép-Ázsia lakóiig, a keleti front 1943. évi irányváltozása után pedig fél Európa megtapasztalhatta a – Lukács György szerint – „minden eddigi rendszerek legjobbikának” hétköznapi gyakorlatát.
Kelet-Közép-Európa felszabadítóiból azonmód megszállók lettek. A világuralomra törő lenini–sztálini bolsevizmus mindenütt a maga céljainak megfelelő politikai garnitúrát emelt a hatalomba, ahol nem ment a dolog simán, ott gátlástalan taktikázással, erőszakkal rombolták szét a meggyengült nemzeti erőket, törékeny demokráciákat. A több évtizedre nyúló megszállás során a legbrutálisabb terror idővel kifinomultabb, „politikusabb” kormányzássá szelídült, ám a lényeg, az állami szintre emelt, „alkotmányossá” tett párturalom, az ideológiai teljhatalom nem változott meg.
A huszadik század közepén végleg eltűnt Európa földjéről a zöld-barna-fekete terror. Az évszázad végére kontinensünk megszabadult a vörös terror minden formájától. A két népellenes, emberellenes világrend soha ki nem heverhető pusztítást végzett emberéletekben, sorsokban, értékekben, szellemi és anyagi kultúrákban. Az előző diktatúrák bűnösei elnyerték méltó büntetésüket, az utóbbiaknak még a megítélése is egyre enyhül az idő múltával. A vörös vírus nehezebben irtható ki a fejekből és a lelkekből, mint a sötétebb tónusúak. A kommunizmus áldozatainak magyarországi emléknapján ez is jusson eszünkbe.