A becsületére kényes MSZP

Már régóta mindenki tudja azt, hogy szociális érzékenységben és szakértelemben, európaiságban és modernségben a szocialisták verhetetlenek. Mostanában ugyan próbálkoztak egy keveset a nemzeti érzékenységgel is, de aztán kiderült, hogy ahhoz nincs szerencséjük, mint az egyszeri lánynak a jámbor élethez. Most éppen azzal szórakoznak, hogy az egyik magyart (határon innen) bőszítik a másikra (határon túl). Persze a hatalmi célú nemzeti/faji heccelődés soha sem volt idegen tőlük, ha céljaikat szolgálta. Lásd a miskolci és kunmadarasi zsidó lincseléseket ’45 után, vagy éppen a „lusta” lengyelek elleni hangulatkeltést a ’80-as évek elején – hogy néhány példát említsünk. Internacionalista szomszéd elvtársaik magyarellenességéből pedig rendszert és múzeumot lehetne építeni, s ha kellett, ők is eljátszottak az antiszemitizmussal.
A szakértelem pedig tulajdonképpen monopólium náluk, bármi változik, bármi válságos vagy éppen békés, ők majd megoldják. Ez az ország máig attól koldul, hogy kénytelen volt évtizedekig hatalmi szakértőként elviselni őket. Folyton európaiak is voltak (mint internacionalisták), de Európát nem tudták szakértelmük és élcsapat jellegük elismerésére kényszeríteni. Mint tudjuk, a nyugati társutas propaganda legnagyobb sikere az volt, hogy ott elismerték a formailag magyar, tartalmában szocialista honi vezérkart a legvidámabb barakk urainak. Amit annál is könnyebben megtehetett a Nyugat, mivel hogy kölcsönpénzből virágzott a barakkvidámság, s ugyanakkor a magyarok biztosan és nagyvonalúan fizettek, mint a köles.
Modernek meg annyira voltak, hogy avult eszméik monopolisztikus hirdetése közben, aki parírozott, az elvek, gondolatok nélkül élhetett totális önzésének, s tehette tönkre magát és családját (alkohollal, gátlástalansággal stb.). Egy magyar szocialistát a legvadabb posztmodern vagy individualista relativista sem tudta volna lekörözni. Jó világ volt az, vígan mentünk tönkre, miközben mindenki bűnös vagy korlátolt lett a magyar múltban, aki ezt a (jelen) jövőt annak idején ellenezte vagy nem ajánlotta a magyarságnak.
Az egykori kommunisták és mai utódaik (nyílt vagy titkos szövetségeseikkel együtt) azonban semmire sem vágytak inkább, mint arra, hogy őket – eme fent említett sok kiválóság okán is – mindenki atyailag becsületes, talpig tisztességes embereknek tekintse és szeresse. Olyan emberekként, akik örökké mérceként, minősítőként szerepelnek mindenre és mindenkire nézve. Mindezzel tulajdonképpen kritikán felüli állást és tévedhetetlenséget is igényeltek, olyan pozíciót, amelyből a múltat (a tévedést, bűnt, önzést stb.) mindig eltörölve az isteni bíróság (materialistán a „tudomány”) méltóságával léphettek fel mindenkivel szemben. A hazai baloldal mindenféle képviselői tehát állandóan a múlttalan norma és normalitás képviselői szeretnének lenni.
Jól kifejeződik ez a gátlástalan becsületességhit önmagukra nézve akkor, amikor ellenfeleik bármilyen véleményváltozását köpönyegforgatásnak és elvtelenségnek hirdetik (lásd a Fidesz esetét), míg a saját történetük folyamatos elvtelenségeit „normálisnak” tekintik. Valószínűsíthető persze, hogy ebben az álláspontban öntudatlanul nyilvánul meg az a mély erkölcstelenségi folytonosság, amely a kommunizmust születése óta jellemzi. Na és? Most másként látom/gondolom. De mindenkor nekem/nekünk volt igazunk. Miért? Csak. Vagyis mert az „osztályharc”, a „tudomány”, „Európa”, az „antifasizmus” stb. örök letéteményesei mi vagyunk. Egyébként persze nincsenek örök igazságok, azok csupán papi hazugságok.
A becsületességi alapképlet kommunista módra valahogy így szól: míg más van uralmon, minden elviselhetetlenül igazságtalan, s ezért lázadni kell, forradalom szükséges. Ha mi vagyunk hatalmon, akkor minden változásra törekvés ember- és „haladásellenes”. A mi diktatúránk egyenlő a demokráciával vagy a mi embereink (lásd „Árpi bácsit”) azonosak a demokráciával. Ez annál inkább is így van, mivel mi bármilyenek tudtunk lenni a hatalomért/birtoklásért, ha kell ateisták vagyunk, ha az szükséges, akkor „hiszünk”, aztán internacionalisták, kozmopoliták, nemzetiek, munkások és parasztok meg értelmiségiek is (huh!), zsidóbarátok és antiszemiták, Európa-centrikusok és Európa-ellenesek. Ki mit kíván? Ez egy mindent nyújtani tudó globális hatalmi kereskedés/vállalkozás, bár az a legjobb, ha a proletariátus (demokratikus) diktatúráját szolgálhatjuk a magunk (a nép) érdekében.
Folytatható volna hosszasan a kommunista becsület és tisztesség rémtörténete a pénzszerző vonatrablásoktól és a szokásos „vörös terrortól” a lenini humanizmusig – amelyben a minél több agyonlövés a meggyőzés legjobb módszere –, a parasztellenes hadjáratoktól a már civilizáltnak gondolt „népbírósági” gyilkosságokig, az éhínségektől a gulagokig. Talán felesleges, hiszen az idő múlásával és a sajtó „liberalizálódásával” ezeket ma már a többség tudja. S ugyanakkor az is természetes, hogy e vérözön és hazugságfolyam egykori haszonélvezői nem „hallják” meg ezeket, s a minden társadalomban meglévő elégedetlenek között becsületes népvédőként lépnek fel. Fejére olvasnak „mindent” az aktuális „hatalmasoknak”. Csakhogy ebben rejlik a legnagyobb hazugság: a mai szocialisták – az egykori kommunisták – eszméik bukása után is a hatalmasok közé tartoznak, hiszen övék lett a közvagyon nagy része, kapcsolati tőkéik révén még mindig jórészt az ő embereik uralják a nyilvánosságot. Miféle igazságtevő szegénylegény szerep az, ahol az elvtársak egyikének-másikának a havi jövedelme több mint egy egész kisváros havi, munka utáni bevétele?
Mindezek után immár hónapok óta a magyarhoni szocialisták becsületbíráknak csaptak fel. Mai kormánytagok családtagjainak pénzügyeit firtatták hónapokig, de ha miniszterelnök-jelöltjük enyhén szólva is kétes pénzügyeit valaki felveti, akkor a „miniszterelnök emberei le akarják vadászni” a talpig becsületes (egykori) kádert. Korrupcióról beszélnek itt úton-útfélen olyan emberek, akiknek nincsenek bizonyítékaik, ám ha a bíróság vagy a rendőrség felment, akkor vége a demokráciának. Nyilvánvaló, hogy egy, a „népnek elkötelezett” szocialista bíróság – mint a múltban mindig – majd tudná a kötelességét. Végül is ’56 után a forradalmárok jó részét is el tudták ítélni, köztörvényesként.
A becsületre oly érzékeny szocialistáknak a jogállam is csak úgy elfogadható, ha az, mint a daliás időkben, nekik szolgál. Szocialisták és szövetségeseik becsületesen megmondják azt is, hogy ellenfeleik a történelem szemétdombjáról táplálkoznak eszmeileg, míg ők verejtékesen mindig a történelem Augiász-istállóját takarítgatják – ha hatalmat kapnak. Végül is mi dolog az, hogy a baloldali igazság sohasem élvezheti zavartalanul a neki járó örök vezetői szerepet? Itt hazugsággal félrevezethetik szabadon a népet? S azok elhiszik, hogy a családokat, nyugdíjasokat, diákokat stb. ez a szélsőjobb kormány támogatja, miközben a valóságban kifosztja őket – Bokros-csomag nélkül?
Itt most már csak a kérlelhetetlen szocialista/baloldali becsület segíthet, a feddhetetlen múltú gazdasági tanácsadóval, Medgyessy Péterrel vagy az ugyancsak folttalan pufajkájú, szelíd szavú Horn Gyulával, s a sok neves és névtelen, becsület(telenség)ben megőszült elvtárssal harcba szállva. Miért is? A hatalomért, ami nélkül oly sokan olyan rosszul érezzük magunkat mi, szocialisták, hogy az ország is nyomorultnak látszik. Ha ez így megy tovább, nem lesz ránk szükség, s mi lesz nélkülünk ezzel a rovott múltú néppel? A proletár becsületnek – melynek maximája: minden a miénk, ami egyszer is a miénk volt! – megálljt kell kiáltania, hiszen a nép nem akar fasizmust, mert a nép azt akarja, amit mi akarunk, a mi hatalmunkat, amely nélkül a vagyon is csak csökkentett élvezet.