A „közellenséggé” tett magyar parasztság

A magyar parasztság a II. világháború szörnyű pusztításai után egy jobb és teljesebb életet remélve kezdett neki az újjáépítésnek. Az 1945-ös földosztás révén százezrek jutottak földhöz. A régi és a boldog új tulajdonosok is abban bíztak, hogy földbirtokuk biztos megélhetést nyújt majd számukra.

A háborús előírások azonban nem szűntek meg a fegyverzaj elültével. A gazdáknak továbbra is először beszolgáltatási kötelezettségüket kellett teljesíteniük, csak ezt követően értékesíthették szabadon terményeiket. A magyar parasztságnak ugyanis nemcsak a lakosság és a megszálló szovjet hadsereg élelmezéséről kellett gondoskodnia, hanem jóvátételre is termelnie kellett. A beszolgáltatásnál első volt a fejadag, második a vetőmag – ez maradt a gazdánál –, harmadik a beadás.
A kommunisták a hatalom megragadásával egyidejűleg kíméletlen harcot indítottak a magyar parasztság ellen. 1948 és 1953 között háromszorosára növelték a gazdák közterheit. 1952-ben a sorrendet is felcserélték. Első lett a beszolgáltatás, második a vetőmag, harmadik a fejadag. Már ha maradt. Mert sokszor nem maradt. Megkezdődtek a „padlássöprések”. A begyűjtők az ÁVH embereivel érkeztek. Az egész falu rettegett.
A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát, és a parasztokat földjeik elhagyására kényszerítse. Ezzel kettős céljuk volt: a III. világháborúra készülő Szovjetuniónak és az általa megszállt országoknak – így Magyarországnak is – jelentős hadiipari, illetve nehézipari beruházásokat kellett végrehajtania. Ezeknek a nagyberuházásoknak egy részét a mezőgazdaság kirablásából fedezték. Ezért vettek el a paraszttól mindent, és azért is, mert kellett a munkaerő a nehéziparba. A kommunista rendszer különben sem tűrhette a gazdaságilag önálló, saját értékrendje szerint élő közösség fennmaradását. A földjét birtokló, azon dolgozó, hagyományos közösségi életet élő, szokásaihoz és tradícióihoz ragaszkodó magyar parasztság felszámolása elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a pártállami diktatúra az egész országot uralma alá vonhassa.
A támadások célkeresztjébe a szovjet mintának megfelelően a „kulák” került. A kulák szónak nincs magyar megfelelője. Még csak le sem fordították. Bárkiből lehetett kulák, vagyis közellenség: szabad préda. Kuláklisták készültek, és erre felkerültek a falu legtekintélyesebb gazdái, azok, akik a legeredményesebben gazdálkodtak. Elméletben a kuláknak legalább 25 hold földje volt, a gyakorlatban a helyi pártvezetés megítélésére volt bízva, ki a kulák. A kulákokat különadókkal, megemelt beszolgáltatási kötelezettséggel, állandó pszichés és fizikai terrorral sanyargatták. Kulákverő brigádok járták a falvakat, hogy nyilvános fenyítésekkel, verésekkel tartsák rettegésben az ott lakókat. Munkaszolgálattal, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, hatósági eljárások százezreivel, koholt perek ezreivel, súlyos börtönbüntetésekkel és kivégzésekkel akarták megtörni az embereket. Csak „közellátási bűntett” miatt négyszázezer parasztot ítéltek el. Olyan nagy volt az ellenállás, hogy egyes falvakból húszasával vitték börtönbe a „népellenes szervezkedőket”, sokuknak az életét is elvették.
Nem csoda tehát, hogy háromszázezer paraszt hagyta el földjét. Parlagon maradt a megművelhető földterület tíz százaléka. Hatalmas élelmiszerhiány keletkezett. Újra be kellett vezetni a jegyrendszert. És meg kellett találni a „szabotálókat”. Megindult tehát a bűnbakkeresés. Egymást követték a gazdák elleni perek, amelyekben súlyos ítéleteket hoztak. Azt hazudták, hogy a húshiányért a Húsértékesítő Vállalat vezetői a felelősek. Ki is végezték őket. Halálos ítélettel lehetett büntetni a „cséplési szabotázst”. Súlyos börtönbüntetéssel a „feketevágást”.
A magyar vidékre ráerőltették az „élenjáró szovjet mezőgazdaság évtizedes tapasztalatait”. Nálunk is központilag szabták meg, hogy a gazdaságok mikor és mit vessenek. Emlékezetes próbálkozás volt a gyapot, illetve rizstermelés erőltetése is.