A lator jogai

Magyarországon a bűnözők személyiségi és emberi jogaira még mindig jobban ügyelnek, mint az áldozatokéira.
Ezt nem én mondom, hanem egy vérbeli szakember, egy közbiztonsági tanácsnok, aki nemrég érkezett meg Amerikából, ahol napokon át az ottani igazságszolgáltatás működését tanulmányozta. Mint mondta, odaát döbbenten hallgatták beszámolóját a magyar viszonyokról. Eleinte a tolmács hanyag fordítására gyanakodtak, mert micsoda képtelenség, hogy a sorozatgyilkos a nevének kezdőbetűi mögé bújhat, a széket is letörlik alatta, ahelyett, hogy pellengérre állítanák, meg jó nagy pofonokat kapna időnként rendőrtől, smasszertól.
Amerikában ugyanis (akárcsak Nyugat-Európában) azt tartják, ha valaki bűncselekményt követ el, az önként mond le személyiségi és emberi jogairól. Ettől kezdve az égvilágon mindent kiteregetnek róla, talán még a jégeralsóját is megnézheti, aki arra kíváncsi. Teljes név, fénykép, lakcím, bőrszín, etnikum, taj-szám, minden megtudható a piszok latorról. Nehogy már a nyúl vigye a puskát…
Nem értem, hogy az örökké a Nyugatra hivatkozó, európaizó magyar joggyakorlat ezen a téren miért nem akar változtatni? Miért csak akkor láthatom a gonosztevőt, amikor az utcasarkon fejbe csap a baseballütővel? Engem az is érdekelne, milyen a tekintete a vádlottak padján. Félelem csillog-e a szemében, vagy még ott is a gonoszság?
Jó lenne bilincsbe verve is látni az orvlövészt, a gyilkost, a milliós csalót. Megjegyezni az arcát, a nevét, a mozdulatait, megtudni, kiktől kell félnünk.
Maradt-e vonásaikban valami az emberből?