A nagy szereposztás

Élete legnagyobb szerepének tartja a rendszerváltás parlamentjében végzett képviselői munkáját a színész Bánffy György, aki kilenc évig volt országgyűlési képviselő. Aktív politizálása miatt kicsit háttérbe szorult a színészet, igaz, jó néhány filmszerepet – úgy véli – politikai okokból nem kaphatott meg.

Ha egy színész politikai szerepet vállal, akkor sokak szerint megkopik, de legalábbis „megégeti” magát. Művészi pályájának megítélése is megváltozik: nem volt kivétel ez alól Avar István, Darvas Iván, Kállai Ferenc és Nagy Attila sem. Bánffy Györgyre is igaz ez a megállapítás?
– Mindenféleképpen nyomot hagy egy színész életén a politizálás. Az én helyzetem persze más, miután tagja voltam az utolsó szocialista parlamentnek, 1985-től 1990-ig, és a rendszerváltás első parlamentjének is. A Németh-kormány alatt, 1989-ben tizenegyen alakítottuk meg az első ellenzéki frakciót az akkor még egypárti Országgyűlésben.
– Izgalmas időszak lehetett…
– Annál is inkább, mert ilyen nem létezett akkor a szocialista rendszerű országokban. Volt olyan házbizottsági ülés, ahol ott ült a volt MSZMP akkori nagy vezérkara, Horn Gyulától Németh Miklóson és Sarlós Istvánon át Stadingerig mindenki, és én is ott ültem mint az ellenzéki frakció vezetője. Persze akkor még mindig fennállt annak a veszélye, hogy kitekerik a nyakunkat. Ebben az időben harcoltam ki sorozatos interpellációimmal a genfi konvenció aláírását, Szűrös Mátyás már akkor mellém állt. Miután Magyarország aláírta a genfi konvenciót, ennek következtében a magyar határőrök nem dobták vissza Romániába a Securitate elől menekülő magyar fiatalokat. A másik, hogy 1989 decemberében az én javaslatom volt az – az MDF már a hátam mögött volt –, hogy oszlassa fel magát a parlament, és tűzzünk ki egy új, szabad választást.
– Visszatérve az eredeti kérdésre, mint színész nem érezte magától idegennek a politikai szerepvállalást?
– Egyáltalán nem. Családi neveltetésemnél, eddigi színészi sorsomnál fogva azt a hitet vallom, hogy a magyar színész feladata – a Habsburg-elnyomás, majd a szovjet vörösterror idején is – a nemzeti tudat ébrentartása és erősítése.
– Önt a szép magyar beszéd egyik nagy mesterének tartják, Kazinczy-díjas, kiváló művész. Anyanyelvünk ápolásával – politika nélkül is – ébren tarthatta a nemzeti tudatot.
– Ezzel lepleztem az igazi célomat. Ez egy olyan álarc volt, amit még abban az időben is elfogadtak, amikor a nemzeti kérdésekről nyíltan nem lehetett beszélni. Nagyon kevesen vették észre az illetékesek közül, hogy egy-egy nyelvtörténeti előadásom – mint például az Ékes, édes anyanyelvünk, amely felöleli az elmúlt ezer év nyelvtörténeti emlékeit – azt sugallta, hogy sem utolsó nemzet, sem gazemberek nem vagyunk. Hanem ez idő alatt sok-sok tehetséges magyar ember azért dolgozott, azért küzdött, hogy ez az ország fennmaradjon. Emiatt alakult aztán úgy a sorsom, hogy az MDF-ben éreztem magam a legközelebb mindazokhoz az értékekhez, amelyeket évtizedeken keresztül képviseltem.
– A színházi szakma hogyan fogadta ezeket a politikai vonzódásokat?
– A színházi, a művészi élet egy meghatározott gondolkodású értelmiség kezében van. Sajnos nekik ritkán sikerült elválasztaniuk a politikai hovatartozás miatt rólam alkotott véleményüket a művészi teljesítményemről alkotott képtől. Olyan helyzet is kialakult, hogy amikor valaki filmszerepre szeretett volna szerződtetni, a válasz az volt: őt nem lehet, mert nem a mi emberünk.
– Mint országgyűlési képviselő tehát nem nyert semmit a színészi szakmában.
– A színészetben nem, de az élet más területén sokat nyertem vele. Hitem szerint rengeteget tettem, tettünk le az asztalra 1990-től 1994-ig. A polgári demokrácia alapjait leraktuk, törvények százaival biztosítottuk, hogy többé ne térjen vissza a diktatúra.
– A művészet mindemellett háttérbe szorult?
– Sajnos igen. A József Attila Színházból nyugdíjba kellett mennem, mert a politizálás teljes embert kívánt.
– Elvették a szerepeit?
– Itt nem, csak kevesebbet játszottam. Léner Péter igazgató bennem a színészt értékelte és nem a politikust. A nagy szocialista győzelem után Léner felhívott telefonon, s csak ennyit mondott: Gyuri, ameddig én itt vagyok, neked köztünk helyed van. Ezt be is tartotta mind a mai napig. Ilyen emberek is vannak. Most is családias légkör vesz körül.
– 1994-ben azért hagyta abba a politizálást, mert ismét a szocialisták kerültek hatalomra?
– 1992-ben már bejelentettem, hogy nem fogok indulni a következő választásokon, mert már akkor két dolgot láttam. Az egyik az, hogy politizálni nem lehet többé jóakaratú, lelkes amatőrökkel. A törvényalkotói munkára képzett, közgazdasági és jogi ismeretekkel rendelkező szakemberek kellenek. A másik ok, ami miatt nem akartam tovább politizálni, szubjektív. A színész érzékeny ember. Ahhoz, hogy én egy más által leírt szöveget vagy verset, más gondolatait magamévá tudjam tenni, és szuggesztíven előadjam, ahhoz érzékenység kell. Ez az érzékenység viszont alkalmatlan arra, hogy a parlamentben az egyik oldalról a másik oldalra olyasmiket kiabáljak át, ami ellenemre van. Ebbe bele lehet pusztulni. Nagy Attila is ebbe pusztult bele. Egymás mellett álltunk a parlament folyosóján az első ciklusban, és azt mondtuk: ez szörnyű, ami itt van, hiszen mi összetartozunk, hiába ülünk a patkó két oldalán! Ő a szocialistáknál, én a kormányzó pártban.
– Amellett Nagy Attila, a színész 1956 miatt ült is.
– Ráadásul elítélték. Bele is halt ebbe a belső feszültségbe, infarktust kapott.
– Darvas Ivánnal tudott beszélni?
– Vele kevésbé. Egyébként jelenleg színész nem ül a parlamentben.
– 1994-ben tehát búcsút mondott a politikának.
– A politika még évekig kísért, mert nemigen kaptam szerepeket. Annak a szívós munkának köszönhetem mégis, ami egész életemben jellemzett, hogy hetvenöt évesen, életkoromhoz képest igazán megfelelő módon dolgozhatok színházakban, pódiumokon, a rádióban. Mert nem tartoztam soha a nagy szerencsefiak közé, akik a kisujjukat sem mozdították, és száguldozott velük a karrier szekere. Nagyon mélyen és keserűen meg kellett dolgoznom mindenért. Ötvenhatosként három évig szilenciumot kaptam, így kerültem Pécsre is. Tizenkét évig nagyszerű szerepeket játszottam a Pécsi Nemzeti Színházban, mint például a III. Richardot, az Oidipusz királyt. De ennek az volt az ára, hogy – ha talpon akartam maradni a fővárosban is – éjszakánként kellett utaznom a délelőtti rádió- vagy televíziófelvételekre. Majd ismét vissza az esti színházi előadásra. Megérte.
– Most mit játszik?
– Többek között a József Attila Színházban játszom a Pillantás a hídról-ban, az Alfieri ügyvédet, Székely János Dózsáját, aztán Németh László Galilei drámájának címszerepét is az Evangélium Színházban. Minden életszakaszomban volt annyi munkám, amibe belekapaszkodhattam, amit meggyőződéssel tudtam vállalni.
– Család, magánélet?
– Az gyönyörű. Öt unokám van. A legkisebb két és fél éves, Bánffy Lőrinc Barnabás.
– Nem bánja ezt a politikusi kitérőt?
– Nagyon nem bánom. Úgy érzem, ez volt életem legszebb szerepe. Boldog vagyok, hogy részt vehettem abban a folyamatban, amit rendszerváltásnak neveznek.