A nép ópiuma

Karl Marx a nép ópiumának, Lenin – nem túl eredeti ötlettel – szellemi pálinkának (vodkának) nevezte a vallást. Ezek a dogmává merevedett ostobaságok azóta is elbódítják a marxizmus–leninizmus híveit, ami nem csoda, hiszen folyamatosan a legveszedelmesebb kábítószer, a kommunista métely hatása alatt állnak. Úgy is viselkednek, mint a drogosok. Mindenre képesek a napi adagjukért, s azért, hogy korlátlanul terjeszthessék az általuk népboldogítónak vélt maszlagot. A vallás az útjukban van, ezért szakadatlanul harcolnak ellene, s ez a küzdelem soha nem lankad, csak változatos formákat ölt. A látszólag békés időszakban sem adják fel fő céljukat: a vallás teljes felszámolását.
Ne tévesszen meg senkit, hogy olykor barátságos hangot ütnek meg az egyházakkal, a hívőkkel szemben. Ezt egyfelől a pillanatnyi hatalmi viszonyokból fakadó kényszer szüli, másfelől az a taktikai megfontolás, hogy ebben a harcban minden eszköz megengedett. A hazudozás, a képmutatás, a félrevezetés éppúgy, mint a megfélemlítés és a terror. A múlt század történései bizonyították, az a gyermeteg feltételezés, miszerint a „tudományos világnézet” térhódítása egy csapásra leradírozza a vallásos hitet, hóbortos illúzió csupán. De nem segítettek az adminisztratív eszközök, miként a nép körében végzett „felvilágosító” propaganda sem. Megpróbáltak jó képet vágni a sikertelenséghez, s kifinomultabb, látszólag civilizáltabb, de valójában épp olyan alantas módszerekhez folyamodtak. Ma már az is belefér, hogy a vallás barátainak, sőt híveinek álcázzák magukat, hangos szóval dicsérjék az egyházak érdemeit, oktatási, szociális tevékenységüket, a hagyományos értékek megőrzésében és továbbadásában betöltött szerepüket.
Megtértek volna, vagy csak jobb belátásra tértek? Kizárt, mert ez azt jelentené, hogy megtagadták tanítómestereiket, feladták identitásukat, szakítottak múltjukkal, de semmi ilyesminek nem látjuk nyomát. Persze vannak olyanok, akiket megtévesztenek, de őket is kijózaníthatja, amikor a demokrata álarc mögül kibukik a marxista igazi arca. Horn Gyula egyházellenes kirohanásában benne van másfél évszázad minden antiklerikális gyűlölete, a „haladó” szellem vallást megsemmisítő hagyománya. Horn nem érti, hogy levele és néhány nyilatkozata miért váltott ki oly hatalmas felháborodást. Nem az a baj, hogy az egykori miniszterelnök az egyházakat vagy azok egyes tisztségviselőit támadta. Az egyházak tevékenységét olykor lehet és kell kritizálni, nem állnak az egyetemes emberi normák felett. De kósza híresztelésekre, hazugságokra alapozva az egyházakat, az egyházi személyeket sem lehet rágalmazni, bármilyen nagy tradíciója is van az ilyesminek a baloldalon. Már az is – enyhén szólva – pikáns, hogy Horn kioktatja a keresztényeket etikából meg jézusi tanokból, de alaptalan vádaskodásával az ötven évvel korábbi egyházüldözések nyomasztó légkörét idézi fel, s ez az igazi botrány.
Kibújt a szög a zsákból – az MSZP ugyanott tart, mint jogelődje, az MSZMP. Az alapító atyák által kitűzött cél nem változott, a stratégia ugyanaz maradt: a hívőket megingatni, elbizonytalanítani, megfélemlíteni (erre lett volna hivatott a SZESZ adatgyűjtő akciója), az egyházakat lejáratni, besározni, s innen már csak egy lépés az áhított végeredmény: a vallás felszámolása. Tipikus marxi–lenini logika, ami csak azt hagyja számításon kívül, hogy az emberek nem hülyék. Még az évszázados hülyítés ellenére sem. A hosszú, kábult állapot után tisztultak az agyak. Horn Gyula és elvtársai nagy bánatára.