A szentlőrinci főkolostor fényei és árnyékai

Eredeti szemléletű, kiváló képességű prózaíró volt Gyöngyösi Gergely (1472–1545), a pálosok rendjének főnöke és krónikása. Feljegyzései, amelyek latinul készültek és csak a közelmúltban láttak napvilágot magyarul Árva Vince fordításában, számtalan miniatűr remeklésből, portréból és életképből állnak össze kultúránk históriájának becses dokumentumává. Gyöngyösi két világ, a középkor és a reneszánsz határán áll. Személyes hangja – egy helyütt arról elmélkedik, hogyan vetette papírra művét „késő éjszakába nyúlva, lámpa fényénél” – képessé teszi arra, hogy az általa látott arcokat és eseményeket felidézhesse a késői korok olvasója is.
Gyöngyösi, aki a budaszentlőrinci főkolostorban élt, remekmívű portrét fest mesteréről és rendfőnökelődéről, Szombathelyi Tamásról, aki képzett szerzetes volt: kitanulta a tríviumot (grammatika, retorika, dialektika) és a quadriviumot (aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika), így mestere lett a hét szabad művészetnek. Magát Istennek szentelte, gyakorolta a betűvetést és gondját viselte beosztottjainak. Amikor azonban élete végén ágynak esett, nehezen viselte a szenvedést: „Az éjszakát tengernek nevezte, mely kellemetlenségeivel gyötörte, gyötörte hát ő is ápolóit, akik éjjel-nappal kettesével szolgáltak körülötte.” Néha elfeledkezett önmagáról, „hitetlenségbe süllyedt és türelmetlen volt, sőt szívének gonosz érzelmeire hallgatott”. Háborgását látva Gyöngyösi türelemre inti, de Tamás atya így felel: „Ezek csak szavak. Senki nincsen e világon nyomorultabb nálam.” Mire tanítványa emlékezteti arra a toprongyos koldusra, akit minap látott az országúton feküdni a mély hóban, betegen. Senki nem állt mellette, mégsem háborgott. „Te pedig tollpárnákkal megrakott ágyban fekszel, meleg szobában” – mondja kíméletlen tárgyilagossággal a szenvedőnek Gyöngyösi.
Egy másik szerzetes, aki titokban húst evett, s e szokásáról nem akart lemondani, úgy járt pórul, hogy „a kulcsárral együtt akart megenni egy megborsozott kappant, de a magas vasrácsos ablakon át beugrott egy fekete kutya, az étkezők asztalára trágyázott, majd eltűnt” – amiből a két falánk megértette, hogy a Teremtő küldött nekik intő jelet. Erre magukba szálltak és bűnüket bevallották a rendfőnöknek.
Évődések, ugratások is előfordultak a főkolostorban, ahol élt „Jófiam” Péter atya rendfőnöksége idején két névrokon, a kis Gál meg a nagy Gál. Utóbbinak „akkora szemöldöke nőtt, hogy a tollat abba rakta”. Amikor eljött a nagyböjti ostorozások ideje, a nagy Gál, aki híres mókamester volt, megkérte a rendfőnököt: őt mindenkinél jobban ostorozza meg. Ilyenkor a szerzetesek csupaszon feküdtek egymás mellett, s a kérdésre, miből ismeri majd fel az ostoros testvér az áldozatot, a nagy Gál azt felelte: a sapkájáról, ami a feje mellett lesz. Csakhogy a jelzett fejfedőt nem a maga fejéhez rakta, hanem a szegény kis Gáléhoz, aki alaposan meg is kapta a magáét.
Egy iszákos szerzetes úgy bűnhődött a szenvedélyéért, hogy az ördögök körülvették egy alkalommal, amikor – zsebében titkon rejtegetett aranypénzeivel – elindult a városba. Ekkor ijedtében visszafutott a kolostorba, ahol bevallotta a bűnét, ám a megpróbáltatás annyira megviselte, hogy megőrült és a virágszentelési szertartáson összefüggéstelen szavakat ordítozott, mire a testvérek lefogták és bezárták a cellájába.
Amúgy többnyire a kemény munka, a mindennapi zsolozsma és a vezeklés jegyében zajlottak a hétköznapok a budaszentlőrinci főkolostorban, ahogy arról Gyöngyösi Gergely hol derűs, hol borongós feljegyzései beszámolnak.