A terror esztétikuma

Vizsolyba egy verőfényes nyári délután vetődtünk el templom- és biblianézőbe. Nem messze onnan, Aranyospusztán, a hajdani iskolaépületben volt a szállásunk: pingpongoztunk, meghódítottuk a zempléni végvárakat; mindent keretbe foglalt a szerelem. Vizsoly az egyszerűségével varázsolt el bennünket: nocsak, gondoltuk, rusztikus miliőben is kicsírázhat versenyképes európai kultúra. Olyan hely ez, ahol sokáig a pótolhatatlan értékeket sem zárták hermetikusan üvegfal mögé, mint a franciák a Mona Lisát. A honi ősnyomtatványokat a legutóbbi időkig lefegyverző közvetlenséggel a padsorokban forgathatták a református hívők, hogy Károli Gáspár zengzetes nyelvezetét „eredetiben” élvezhessék – ezért aztán az a példány, amit most galádul elloptak, megviselt is volt meg hiányos is. Így is hatmilliót ér, s korántsem aránytalanság, hogy négymilliót kínáltak fel a nyomravezetőnek. Félő, hogy a nemzetközi körözés hatására ez a Vizsolyi Biblia is a tűz martaléka lesz, mint a bélapátfalvai faragott szentek. Így kopnak nemzeti értékeink, így erodálódik a múltunk. De Károli verseit már senki nem veheti el tőlünk – miként az aranyospusztai szép napok emlékét sem. Talán lehetne kezdetleges riasztók felszerelésén túl mást is tenni, hogy Vizsoly – és amit jelképez – mindannyiunké maradjon. Esetleg föl lehetne kérni az ifjúszocialisták antiklerikális kommandóját: ha már úgyis ott lebzselnek a templomokban, hogy jegyzeteljék a szentbeszédeket, a fél szemüket kései ifjúgárdistákként közös kultúrkincseinken tarthatnák…
*
Némelyik kereskedelmi médium arról adott hírt, hogy egy MIÉP-es képviselőjelölt számára a fia kopogtatócédulákat vásárolt. Fájdalom, a jelöltnek kizárólag lánya van – ebből is látszik: a valóság olykor milyen szélsőséges tud lenni. Az viszont nem volt érdekes minden kereskedelmi csatornának, hogy egy másik MIÉP-es jelöltet elagyabugyáltak. A baseballütő eddig szélsőjobb fegyver volt; nem illik a képbe. Szégyelljék magukat a hírek, hogy nem igazodnak a mértékadó véleményhez!
*
Hagyomány, hagyomány – énekli az anatevkai férfikórus a Hegedűs a háztetőn című félklasszikus zenés népszínműben, amivel aztán a szerzők gyorsan szembe is állítják a (nagy)világi bolsevik ateizmust. Rugalmatlan politikai ortodoxia és vérgőzös világforradalom között persze van azért némi átmenet – kissé pongyolán ezt a széles skálát nevezhetjük jobbközép és balközép demokráciafelfogásnak. Ám hagyományra hivatkozni minden pártárnyalat képes – elég itt a miniszterelnök-jelöltek vitájának időpontja körüli csatározásokra utalnom. A kihívás ténye a szocialisták szerint – egyetlen precedens után – immár hagyomány; míg az időzítése nem. A tradíció minden esetben retrográd (Mészáros Tamás kedvelt szavajárásával: „marhaság”) a szemükben, ha a jobbközép erők hivatkoznak rá; de megfellebbezhetetlen szokásjog, ha az ellenlábasaiknak áll (vélt) érdekében.
A kettős mérce virtuózai nem mindig ilyen óvatlanok: néha esztétikai ítéletekbe csomagolják politikai ellenszenvüket. Ilyen sommás ítélet például az, hogy az új Nemzeti Színház épülete ronda. Ezzel vitatkozni bajos – mindenkinek „jogában áll utálkozni”. Már-már tisztelet ébred az emberben Fodor Gábor vagy Koltai Tamás egyenessége iránt – ők minden esztétikai maszatolást mellőzve kinyilvánították: ebben az életben nem lépik át a gyűlölt intézmény küszöbét, és punktum. (Nyilván úgy gondolják: semmi keresnivalója ott egy volt kultuszminiszternek vagy egy gyakorló színikritikusnak.) Az épület iránti fenntartások azonban óhatatlanul keverednek magának a nemzeti intézménynek a megkérdőjelezésével; s a fanyalgók ezáltal sokaknak ez ügyben tett erőfeszítéseit is semmibe veszik, Gobbi Hildától Schwajda Györgyig. Egyúttal lefitymálják a Blaha Lujza téren kígyózó sort is – bár a meglepő látvánnyal (hogy ennyi ember képes hosszú órákat toporogni egy ekhós szekér előtt, csak hogy az első évad jegyeihez hozzájusson) láthatóan az ellendrukker média sem igen tudott mit kezdeni.
Hasonló harcmodor fedezhető fel a Terror Háza ellen folytatott hadviselésben is. A politikai tét (hogy a kommunista és nyilasuralom, amelyeknek kínosan közös szimbóluma az Andrássy út 60., kézzelfoghatóan „csereszabatos” szélsőséggé váljék az össznemzeti emlékezetben) nagy; az ellenzők itt is esztétikai érvekkel takaróznak. Pedig a terror szörnyetege előjeltől függetlenül ronda; nem lehet hát a háza sem szép és szemet gyönyörködtető. A Lukács cukrászda vendégei nem egy másik Magyarország polgárai, a struccpolitikusoknak meg ott vannak a kiskunsági homokbuckák. Veszélyeztetett világörökségről szónokolni is álszent dolog egy olyan sugárúttal kapcsolatban, amit korábban Sztálin, Magyar Ifjúság, majd Népköztársaság útjaként csúfoltak meg (ahol „annyi fura alakot elrejt a konfekciókabát”), az Oktogont pedig épp egy bolsevik terrorista puccs dátumával ruházták fel – és a mai kényesek közül senki nem tiltakozott. A mi nemzeti örökségünknek – tetszik, nem tetszik – szerves része a szélsőjobb és szélsőbal terror. Ha nem kellünk ezzel együtt a világörökségbe, akkor az a világ képmutató vagy rosszul tájékozott. Mint ahogy hipokrita az a boldog békeidőkre visszarévedő városszépészet is, amelynek azért beleférnek a világképébe a Sztálin-csizma szobrászának „szerzői jogai”. Méltatlan a hivatalos városvédő Ráday Mihálytól is, ha azt számolgatja: hány szoba idézi a Terror Házában a nyilasokat, s mennyi a kommunistákat (bár az áldozatokra való tekintettel nemcsak a szobabeosztásról, hanem a kétféle terror időarányosságáról is embertelen lenne értekezni) – az esztétika itt nem bírálhatja felül az etikát. Én azt a nyíregyházi idős urat látom magam előtt, aki nemrég megtisztelő módon „öcsémuramnak” szólított, s fél évszázada kényszerű vendége volt az Andrássy úti palotának. A járda burkolata, a pengefal vagy akár maga az egész puccos világörökség az ő ott elszenvedett kínjaihoz képest messzemenően érdektelen. Semmilyen esztétikai hagyomány nem takargathatja az etikátlan zsarnokságot. Szomorú, ha városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát – de említhető-e egy lapon ez az alamuszi tolvajlás azzal a kuruckodással, ha Sztálin lábáról lelopják a csizmát?
*
Kínos dolog mostanság szocialista képviselőnek lenni. Igaz, amúgy sem lehet felhőtlen lelkiállapot: ott ülni szociáldemokrata tudattal az elveiben megtagadott, ám a gyakorlatban jogelőd MSZMP pártingatlanaiban… De most még a szokottnál is nagyobb a skizofrénia. A szocialista frakció ugyanis a teátrális parlamenti kivonulásával olyan vermet ásott, amibe nemcsak maga esett bele, de kimászni sem igen tud belőle. A kormányfőnek – tévesen – tulajdonított „hazaáruló” jelző jó ürügynek tűnt, hogy a maradék ülésnapra már ne kelljen bemenniük, s nyugodtan kampányolhassanak – most meg jön ez az álnok Fidesz, s azt tervezi, hogy a jelen lévő képviselők kétharmadával szépen megszavaztatja azokat a sarkalatos törvényeket, amelyeket (köztük az uniós jogharmonizációhoz szükséges médiatörvény-módosítást is) az MSZP a négyéves ciklus során szívósan és következetesen megtorpedózott. Olyan egyszerűnek tűnt pedig a képlet: a szocialisták jól megsértődnek, learatják az „antidemokratikus” országgyűlési szisztéma minden választási hozadékát, a többiek meg fortyogjanak magukban. Nos, ez most nem megy. Ha nem jelennek meg a záróülésen, megnyertek egy csatát, de elveszítették a háborút: bármilyen legyen is a következő parlament összetétele, ezeket a kétharmados törvényeket a Fidesz megkerülésével nem lehet felülírni. Ha viszont kellő számban megjelennek a szocialista frakció tagjai az ország házában, hogy jelenlétükkel megakadályozzák e malőrt; hazugságban maradnak. Ha ezt teszik, ha azt – mindenképpen ott csücsülnek a verem alján. Bizonyára minden hullámhosszon cinizmussal vádolják ugyan a kormányoldalt, ám eközben szembesülni kénytelenek saját kampánycinizmusukkal. A polgár eközben elégedetten dőlhet hátra: ez a parlamentáris berendezkedés, amiben élünk, minden tökéletlensége ellenére mégiscsak képes megvédeni a demokráciát a parttalan demagógiától.