A terror természete

Az SZKP Politikai Bizottsága 1938. január 31-én határozatot fogadott el „az egykori kulákok, bűnözők és aktív szovjetellenes elemek kiegészítő mennyiségének elnyomásáról”. Az ékes bikkfanyelven megfogalmazott cím nem mást takar, mint a párt vezetőinek azon óhaját, hogy újabb 57 200 embert „nyomjanak el”, s közülük 48 ezret végezzenek ki, a maradék 9200-at vigyék munkatáborba. A tervszerűen dolgozó PB fél évvel korábban határozta meg az első keretet, elrendelve 72 950 ember kivégzését és 186 500 táborba küldését. A kvótákat néhány nap múltán módosították, az első kategóriát 22 500, a másodikat 16 800 fővel növelték. A már említett, 57 200 fős, újabb kiegészítés sem volt végleges, mert már február elején nagyvonalúan módosították kilencvenezer emberre. De a vérszomjat ez sem csillapította. Területi pártvezetők rimánkodtak a központban, engedélyezzenek újabb kivégzéseket, mert az eredeti normát már teljesítették, s ők jó kommunistaként szeretnének túlteljesíteni. A kérelmezők között volt az a Mikoján és Hruscsov is, akik tizennyolc esztendő múltán oly „meglepetten” és „elborzadva” leplezték le a sztálini korszak bűneit. A könyörgések meghallgatásra találtak, s a „nagy terror” másfél éve alatt végül hétszázezer embert lőttek agyon, s körülbelül ugyanennyit vittek munkatáborba.
A terror nem azonos az állami, hatalmi, hatalmat megragadni szándékozó erőszakkal. Nem nevezzük terrornak, ha az állam az egyetemes emberi normák alapján megalkotott törvényei szerint, a közösség védelmében alkalmaz erőszakot, még akkor sem, ha az ilyen erőszak egyes korokban elterjedt és gyakori volt. A terror nem valamilyen konkrét bűnt torol meg, hanem a maga szempontjából feleslegesnek, haszontalannak, károsnak, veszélyesnek ítélt embercsoportokat kollektíven akarja megsemmisíteni. Az intézményes terrort a francia forradalom szabadította a világra, bár az akkori vérengzésnek még nem volt igazán „tudományos” megalapozottsága. De akkor történt meg először, hogy egy nép a saját polgárait, azok hite, származása, a pillanatnyi politikához való viszonya alapján, válogatás nélkül és tömegesen gyilkolta le. Ez a terror lényege: ellenségeket kreál, s azokat likvidálja. S ellenséggé válhat mindenki, a keresztények, a zsidók, a hitetlenek, a közömbösek, a betegek, a mások, a gazdagok, a kisbirtokosok, a műveltek, az öntudatosak, a nem eléggé vagy túlságosan is lelkesek. A terror egy idő után önmagát gerjeszti, nem eszköz lesz, hanem cél. Idézzük a „nagy humanista”, Lenin elgondolását, aki táviratban sürgette a csekistákat, hogy hajtsanak végre nyilvános kivégzéseket, hogy az emberek több száz kilométeres körzetben reszkessenek. Vagy említsük meg Dzserzsinszkijnek, a Cseka alapítójának híres mondását: „Nyomozás közben ne keressenek dokumentumokat és bizonyítékokat arra, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatalom ellen. Az első kérdés, amelyet föl kell tenni neki, hogy milyen osztályhoz tartozik, mi a származása, neveltetése, iskolája, foglalkozása.” A korabeli „törvényes” eljárásban ennyi elég volt a tarkólövéshez. Hazánkban 1919. március 21-én jelent meg az intézményesített terror, szovjet-oroszországi minták alapján. Az első, magyarországi terrorhullám vezéralakjait ott képezték ki, készítették fel. A cári családot lemészároló lövészosztag tagjai a parancsnok kivételével magyarok voltak. Kun Béla a Krímben végrehajtott kegyetlen vérengzéseknél itthon szerzett tapasztalatait is felhasználva tüntette ki magát. Nálunk az első terrorista különítmény legénysége főleg köztörvényes bűnözőkből verbuválódott (Cserny, Kerekes, Medvegy, Nick, Dögei stb.), de az őket irányítók, mint Korvin Ottó is, tanult emberek voltak. A legvéresebb kezű terrorista, Szamuely Tibor – aki egy ideig a rokkantügyek népbiztosa volt – meg afféle széplélek értelmiségiként kínozta meg, és akasztotta fel tucatjával áldozatait. A „dicsőséges” 133 nap csak a nyitány volt a magyarországi terror történetében. A hazánkban végigsöprő terrorhullámok, a vörös, a fehér, a nyilas őrjöngés, Rákosi és Kádár vérgőzös országlása csaknem egymillió kiszolgáltatott, ártatlan életet követelt. S hány milliót nyomorítottak meg, tettek tönkre, fosztottak meg javaitól, jogaitól, emberi méltóságától? Ezt a számot felbecsülni sem tudjuk. A XX. század a terror évszázada volt, s csak remélhetjük, hogy az ezredfordulóval valóban véget ért. A totalitárius rendszerek vörös, barna, zöld, fekete maskarába öltözött, önjelölt messiásai száz-százötven millió embert gyilkoltak meg népboldogító küldetéstudatuktól vezérelve. A terror természetéhez tartozik, hogy a nép boldogságára, a tömegek anyagi, szellemi felemelésére, a békére hivatkozik. De sortüzekkel, akasztófákkal, gázkamrákkal, koncentrációs táborokkal, rabszolgamunkával, mesterséges éhínségekkel, tömegsírokkal miféle boldogság s béke teremthető? Anna Ahmatova írta Rekviem című versében:
„Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel”.