A Virágos-nyeregtől a Paprikás-patakig

A hegyek számtalan mikrovilágot rejtenek. Sziklás lejtőket, sűrűségeket, de tisztásokat és ligeteket is. Ezek a tér- és időzárványok élesen elhatárolódnak egymástól. Bárki megfigyelheti, ahogy egy sziklás meredélyről leér a völgybe, vagy egy kanyarulat után a tölgyek karéjozta tisztásra kibukkan, hogy a flóra és vele a fauna is hirtelen megváltozik. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a fák és kísérő növényeik csak bizonyos magasságokat kedvelnek: van a hegyekben tölgyeszóna, feljebb aztán a bükkös-, majd a fenyvesrégió következik. De még az sem mindegy, melyik égtáj felé tekint az illető hegyoldal, hisz tudvalevő, hogy az északi lejtőkön még tél van, a hó utolsó foltjai kitartanak, amikor a napfényes déli lankákon már virít az ibolya, sőt néhol a sárga fürtös kankalin is felüti a fejét.
Óbuda felett húzódik a Virágos-nyereg. Pusztai gyep, itt-ott cserjékkel borítva. Délről a vadregényes Vihar-hegy, észak felől a Csúcs-hegy határolja, nyugati irányban pedig a vitorlázó-repülőtér felé lejt. Ha e virágzó pusztai gyepről elindulunk Solymár felé, számolatlan természeti mikrovilágon kell keresztülhaladnunk, mire végül kibukkanunk a Paprikás-patakhoz.
A Csúcs-hegy lankás lejtői, ahol a sárga jelzésű turistaút kanyarogva elindul Solymár felé, sűrű vadonnal borítottak. Vegyes erdő húzódik itt, fenyőktől és tölgyektől kőrisekig számolatlan fa alkotja. Néhol a törzsek úgy megsűrűsödnek, hogy mozogni sem könnyű köztük. A korukba roskadt fák egymásra torlódtak, óriási gyökérgubancuk földlabdástól szakadt ki a talajból. Egy nyúlánk tölgy csúcsa közelében egerészölyvek fészkelnek. Nem barangolásra való hely amúgy, magam is csak májusban szoktam erre járni, amikor a ritkás tisztásokat gyöngyvirág lepi, és a mohos mélyedésekben a gombák egyik legillatosabbika, a májusi pereszke kalapjai fehérlenek.
Ha az ember tovább halad, eljut a Szarvas-hegyig, ahol az út szinte billenten halad a hegy meredélyes derekán. A környéket, a fatörzsek közeit, de néhol még az ösvényt is óriási kövek borítják, melyek valaha rétegekben hullhattak le a hegy ormán meredező sziklákról. Elgondolni sem jó, hogy egy ilyen, sokszor egy-két köbméteres kődarab meglódul, pedig olykor megteszi, másképp aligha juthatott volna ide. Az utat szegélyező erdő itt is vegyes, ahol viszont fenyők alkotják, kilátszik a tűlevelek közül a piros kalapú, fehér pötytyökkel borított légyölő galóca. Sok a páfrány is, ősvilági erdők szerény túlélője. A mohalepett kövek árnyékában viszont érdemes alaposabban körülnézni: előfordul itt a Pest környéki erdőkből eltűnőben levő vargánya, annak „barna tinóru” nevű változata.
A hegy meredélye alul ligeterdőbe, majd szederbokrok lepte akácosba, azon túl pedig legelőbe vált át. Az erdő széli szedresben őzek lapulnak, azon túl szántóföldek sárgállnak, meg a borosjenői téglagyár nem éppen a tájba illő épülete tarkítja a képet. Ha viszont tovább haladunk a lassan nyugat felé elhajló hegy derekán, kiérünk egy szurdokvölgybe, melyet több párhuzamos vízmosás vájt bele a hegybe, szabályosan kettészelve azt.
És ennek az árnyas szurdokvölgynek az alkalmi vízfolyásait követve bukkanhatunk ki végre a solymári Paprikás-patak partjához. Itt az erdő véget ér. A patak, mely egyike a Pest környéki vízfolyások kevés túlélőjének, porlékony, veres és szürke kőhátakba vájta bele a medrét. A parti cserjék közt ökörszemek tanyáznak, az ösvény hosszán barázdabillegető futkos. A meredélyen pedig dőlten növő fák – köztük néhány öreg alma-, szilva- meg diófa – jelzik, hogy a település közel van.