Ámokfutók

Nem is tudom, mi lett volna, ha Orbán Viktor hibázik Brüsszelben! Ha az Európai Parlament német képviselőjének, Jürgen Schrödernek érzékeny témát, a Benes-dekrétumokat érintő kérdésére nem elvi és erkölcsi alapon nyugvó higgadt választ ad, reményét fejezve ki, hogy az ilyen törvények az uniós tagsággal szépen elporladnak. Ha netán jogos sérelemként felveti, hogy a kollektív bűnösség semmivel sem igazolható elve alapján kitelepített magyarok ötven év után sem kaptak nem hogy anyagi, de még erkölcsi kárpótlást sem. Akkor mit mondanának a most „otromba stílust, külpolitikai ámokfutást” kiáltó ellenzéki politikusok és „csődgondnokságról, felperzselt diplomáciai mezőről” cikkező szócsöveik? De minek is filozofálgatunk ezen, hiszen egyáltalán nem az a fontos, hogy mit mondott Orbán! Választások előtt állunk, és a hatalomszerzés vágya által hajtott szocialista és szabad demokrata politikusoknak most semmi sem drága. Még az sem, hogy miután – sokszor semmibe véve az ország nemzeti érdekeit – a kampány tárgyává silányították a külpolitikát, a kormányt vádolják meg ezzel.
Belpolitikai manőverezést emlegetnek a Benes-dekrétumok felmerülése mögött is. Az az apró tény ilyenkor nem számít, hogy nem a magyar miniszterelnök vetette fel az Európai Parlament külügyi bizottságában e kényes témát, csupán válaszolt egy kérdésre. Sebaj, ez az apró probléma is áthidalható. Csak azt kell sugallni, hogy Orbán – ravaszul összejátszva Béccsel és Münchennel – előre szólt a képviselőnek, hozza már szóba azt a kérdést, hátha a témára érzékeny csehek és szlovákok megsértődnek majd, és lemondják a visegrádi csúcsot, amelynek tető alá hozásán hetek óta munkálkodott a magyar diplomácia. Furcsa logika, de ez az ellenzék szigorúan szakmai érvekre támaszkodó politikusait és publicistáit nem zavarja!
Ne ragadjunk azonban le a soros „orbánozásnál”, hiszen a külpolitikát ért bírálatok mögött egy ideje már erősen érződik a kampány szaga. Az MSZP és az SZDSZ még a kedvezménytörvény kapcsán kapott rá a külpolitikára mint kampánytémára. Nem számítottak most a határon túli magyarság érdekei, de még az sem, hogy összekacsintva ugyan, de szabadon „románozhatták” a szocialisták szövetségesüket, a bukaresti baloldalt, és tehettek liberálisokhoz méltatlan, rasszista ízű megjegyzéseket a szabad demokraták. Sebaj. Átgázolva minden jóérzésen, a nemzeti érzéseken, ebből a témából is kipréselték, amit lehetett. Nem számított az sem, ha a fél országnak fordult fel ettől a gyomra. Ezen túllépve újabb fogást próbált keresni az ellenzék. A miniszterelnök indokolatlannak aligha nevezhető integrációs körútját pécézték ki, mondván: Orbán külföldön kampányol. Jött azonban a Európai Bizottságnak a bővítési pénzekről szóló nem meglepő, a tagjelölteket mégis hideg zuhanyként érő javaslata. Ezután még kevésbé volt értelme tovább bírálni a kormányfő lobbikörútját. Fordítottak hát egyet a dolgon, és már azzal támadták a kormányt, hogy a csatlakozási tárgyalásokon nem védi elég határozottan a magyar érdekeket. Még sorolhatnánk a hirtelen pálfordulások ellentmondásokkal teli példáit, ám legyen elég csak a legutóbbit említeni. Az a Kovács László jelentkezik az „Orbán által szétvert” Visegrád megmentőjének, akinek külügyminisztersége idején finoman szólva is haldoklott az együttműködés. S aki mellesleg korábban kifejtette, hogy az európai uniós tárgyalási stratégiában kedvezőtlennek tartja e regionális együttműködést.
Azt hiszem, ezek után aligha lehet kétséges, hogy kik is az ámokfutók.